Részlet a könyvemböl:
Sok hiba volt a gyerekkoromban. Elváltak a szüleim anyukámmal élek a mai napig. De ha apukámnál voltam akkor nem kaptam meg az apai szeretetet. Tehát ez hiányzott az életemből. Most így visszagondolva 19 éves fejjel, nem is hiányzott nekem soha a szeretet ennek a fajtája. Mikor apukámnál voltam, csak azt hallgattam h anyukám milyen egy szemétláda. Akkor még nem mertem visszaszólni, amit mostmár bánok, de hát ez betudható annak, hogy még gyerek voltam. Sok fejtörést okozott számomra az, hogy anyukám és apukám miért nincsenek együtt, amikor a barátaim szülei boldogan élnek egy családként. Ma már tudom, hogy így volt a legjobb, sőt talán még jobban is jártunk ezzel mindannyian. Bár a probléma csak az volt, hogy még én a válásból semmit sem érzékeltem addig a testvérem igenis megsínylette a válás következményeit. Sajnos nála ez pszichikai úton jött ki. Akkor még nem volt gond mert kicsi volt. Aztán amikor már nem viszonyult hozzám olyan szeretettel, amilyennel kellett volna a testvére felé, akkor már észrevehetőek voltak a következmények. A testvéremet nálam 3 évvel idősebb. Kiskorunkban még néha játszottunk, de mára ez már megváltozott és alig van egy értelmes szavunk egymáshoz. Sajnálom a dolgot, mert én még titkon bíztam benne, hogy kialakulhat köztünk egy normális testvéri viszony. De úgy látszik ez már soha nem változik. De ne ugorjunk előre. Szóval mindig is jobban szerette apánkat mint anyánkat. Sajnos ő későn jött rá arra amire én –bár fiatalabb vagyok – már rég rájöttem. Apánkat egyáltalán nem érdekeltük soha. Se egy ajándék se egy üdvözlőlap se semmi. Még csak egy telefonhívást se kaptunk tőle soha sem karácsonyra sem születésnapra sem névnapra. Engem bevallom nagyon sokáig lelkileg megviselt ez a dolog. Nem tudtam felfogni azt, hogy aki a saját vérem még csak nem is érdeklődik irántunk. Fájt. Nagyon is fájt, és minden évben reméltem, hogy talán most, talán ebben az évben még is megjön az esze és legalább egy sms-t küld, hogy boldog születésnapot. De sosem jött az sms. Ez eléggé bántott és lelkileg megtört. Ma már hál’ istennek nem várom az sms-t, sőt ha jönne még csak meg sem nézném, ugyanis nem vagyok rá kíváncsi. Már Dave sem várja azt, hogy egyszer megcsörren a telefon és a vonal túlsó végén talán az apja hangját hallja meg. Már nem. Pedig ő tovább várta a hívásokat mint én. De elmúlt. Mint minden az életben ez az érzés is elmúlt. És a várakozás helyét ma már a gyűlölet vette át. Nem is meglepő. Szóval nálunk a család fogalma nem az apa, anya és gyerekek, hanem anya a bátyám és én tesszük ki. Mintha nem is létezne az az ember, akit apának kellene hívnunk. Leglábbis nálam nem létezik. Kivívta ezt az érzést nálam és nem is bánom valahogy. Így hát apukám nincs. És bár csonka családban nevelkedtem én így is nagyon jól érzem magam. Anyukám mindent megadott nekünk ami csak tőle tellett. Nála jobb anyát el se tudok képzelni. Ha kellett valami nekem mert a többi lánynak is volt a suliban akkor megkaptam, bár lehet ezért anyukámnak nem jutott arra amit magának meg szeretett volna venni. Tisztelem őt. Tisztelem, mert felnevelt két gyereket úgy, hogy semmiben sem szenvedtünk hiányt. Felnézek rá, mert mindig mi voltunk az elsők az életében. Előrébb valók voltunk, mint az udvarlói, mint bármely más ember. Nem tudom, hogy hogy fogom ezt neki valaha is megköszönni. Talán majd egyszer sikerül, bár ekkora áldozatot soha sem fogok tudni adni neki, mint amit Ő adott nekünk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése