Volt már olyan érzésetek, mikor ugy éreztétek semmi sem jo nektek? Mikor rátokjön egy érzés és egyik pillanatrol a másikra egyszerüen élni nincs kedvetek? Nekem vannak ilyen pillanataim. Ilyenkor semmi sem jo... minden idegesit, minden baj, semmi sem jo nekem. Ilyenkor nem szeretem magam. Hogy miért nem? Mert van mikor megbántok embereket ebben az állapotomban. Olyanokat akiket szeretek, olyanokat akiket nem szeretek, teljesen mindegy mindenkit aki a szemem elé kerül. Nem jo ez igy. Nem akarom, hogy ez az érzés rám törjön még sokszor, mert nem jo.
Néha ürességet érzek magamban. Olyasfajta ürességet amikor akárki akármit is szol, akármit is csinál nem érdekel. Nem reagálok semmire. Nem tudom mi folyik körülöttem, csak élek, bár olyan vagyok mint egy hallott. Válaszolok, de válaszaim nem válaszhoz méltok. Ilyenkor mindig mindenkinek az a baja, hogy mi van velem nem vagyok önmagam, vagy épp miért haragszok rá, hogy nem szolok hozzá. Semmi bajom. Csak egyszerüen ezeken a napokon nem élek, létem egyszerü tudat, de nem élet.
Ma kinnt álltam az esöben az udvaron és az egyik rózsához odahajoltam, meg akartam fogni szirmát de a rózsa széthullott... csodaszép látvány volt... De ugy érzem kicsit hasonlit az én életemre. Azt mutatja, hogy minden rendben, de ha valakinek van mersze hozzányulni rájön, hogy egyszerüen szétesik a kezei között. Kicsit furcsa ez, mert a látszat ugyebár csal, de megadja a reményt, hogy ott van és csodaszép. Pedig nem. Széthulloban van és még csak észre sem veszzük.
A földön a fák lombjainak levelei vannak elhullva, megsárgulva. Ilyenkor gyönyörüek a hegyek a város. MIndenhol levelek. És ahogy megyek hullanak elém a sárga levelek hangtalanul, puhán. Ahogy leérnek a talajra megpihennek és többé nem mozdulnak. Egyszer fennt a magasban egyszer pedig a földön meghalva. Ez az élet rendje. De a lehullott levelek helyett majd nö másik. Ami bár nem lesz ugyanolyan a látszatot megadja, hogy mégis ugyanaz maradt minden.
Az esö is esett ma...Néha idegesit az esö, de ma nem. Ma csak néztem az esöcseppeket ahogy lehullottak a földre, ahol már ugyancsak tiszta viz volt minden. Az esöcseppek leestek egymás után és a mélyedésekben pocsolyát hagyva megálltak. Ahogy ujabb cseppek estek bele a vizen vizgyürük jelentek meg.. Amik szépen lassan eltüntek egymás után. Igy jönnek az emberek az életünkbe. Megjelennek egymás után utána szépen lassan eltünnek. Persze a pocsolya mindig ott marad egyedül viszont a vizgyürük eltünnek. Persze vannak vizgyürük, amik bár eltünnek, ott vannak bennünk... Beleestek a mi kis világunkba és ott is maradnak. Nem folynak ki egy repedésen sem mint a többi kis vizcsepp. Ök már ott maradnak örökre.
"Az élet nem arrol szol, hogy a vihar elmulását várjuk, hanem hogy megtanuljunk táncolni az esöben."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése