Képzeletben szállok a sasok szárnyán, akik olyan szabadok, mint soha senki nem lesz a világban. Szállnak akkor amikor ök akarnak, ha nem hát leszállnak és a földön éllnek. Szeretnék én is repülni, és szabadnak lenni, hogy soha senki ne bántson, soha senki ne mondja meg mit kell tennem, soha nem kell senkinek megfelelnem, soha senkit ne kelljen szeretnem, soha semmit sem kell csinálnom.

Nem akarok korlátok között élni... Nem akarom, hogy megmondják mit kell tennem, amikor én nem azt akarom csinálni. Nem akarom, hogy szárnyaimat lefogják és ne engedjék el. Nem akarom, hogy törött szárnnyal a földön kelljen élnem örök korlátok között. Nem akarom. Szállni... Szállni a levegöben, a világgal szemben, a korlátok nélküli világban, ahol azt a világot teremtem meg magamnak amit csak akarok, ahol minden az én ínyem szerint történik és senki sem szab korlátokat nekem. Ez kell. Semmi más. Nem kell semmi más, csak szabadság. Nem kellenek érzések, gondolatok, csak szállni akarok a semmiben. Ez az ami éltetne. A semmi tudata, a szabadság. Fáj a tudat, hogy soha nem kaphatom meg mert mindig lesz ki korlátok közé kényszerít. Nem akarom. Fáj. Sírok. Miért nem élhetek ugy, ahogy én én akarok. Bárcsak a semmiben élnék. De nem tudok. Ha megtehetném most is ott lennék és csak élnék. Semmi nélkül. Nem fájna az emberek bántalmazása, nem fájna a tudat, hogy máshogy is csinálhatnám csak nem merem, nem fájna a szerelem, nem fájna a magány, a csalodás, a bánat, az élet, a halál.
Szeretnék repülni. A semmi szárnyán szárnyalni. A fényben és az éjben szárnyalni a semmi felé, nem tudva épp hova tartok, de ezt tartani a világ legszebb dolgának. Hinni abban, hogy jobb dologban nem is lehet részem. Remélni, hogy nem lesz rosszabb soha. De se nem hiszek se nem remélek már semmiben. Tudok. Tudom azt, hogy nem fog változni az élet. És örök korlátok között élhetem le életem. Mert hiába minden az élet korlátait nem lehet ledönteni.

A falak amik körbe vesznek csak nönek és nem tudnak ledölni. Nem tudom öket kidönteni helyükröl, nem tudom öket lerombolni. ÉS egyre csak nönek és nönek, egyre csak közelednek és közelednek. Félek össze fognak nyomni mielött még találnék valami kijárat félét belöle. Nem hiszem és nem remélem, hogy valaha is ki tudok belöle jutni. Tudom, hogy ott fogok állni és várni, hogy a fal egyre közelebb jöjjön és végleg összenyomjon. De lehet, hogy az lesz a legjobb ha egyszerüen várok és várok. Nem teszek semmit csak várok és nézem ahogy közelednek felém majd végül egyszerüen összenyomnak. Igen... Ez lesz a legjobb nekem...Már nincs mi tüz éltet, már nincs hitem és reményem és nem is akarom. A tüz kialudt és bár parázslik a sas már nem tud kirepülni törött szárnyaival a két fal közül....