Kezd széthullni a világom. Mindig azt hittem, hogy minden rosszbol ki lehet lábalni... De kezdem ugy érezni h ebböl már nem.. Hogy ez már igy marad nem változik vagy ha igen akkor csak rosszabb lesz. Nem akarom ezt. Rossz érzés. Azt érzem, hogy pont akiknek a legjobban szeretnie kellene az nem szeret. Nem értem. Nem értem azt, hogy hogy lehet velem ilyen. Fáj. A boldogság mint fogalom már rég nincs benne a szotáramban. Már rég kitöröltem. vagyis nem is kitöröltem csak mivel sokáig nem láttam még a hirét sem ezért egyszerüen elfelejtettem. Fura, de már nem is emlékszek milyen is az. Legutoljára szerintem kb 10 éve hallottam rola. Azota semmi. A nagy semmi van, boldogság nincs. Dehát ez van, valakinek már csak ez jár. A fájdalom, az üresség, a rideg valoság. Ahol már az ember nem hisz az álmokban és nem várja a happy end-et, tudja hogy olyan nem is létezik. Butának tartja azt az embert, aki még hinni probál a mesékben. Már én is ilyen vagyok. De egyszerüen már nem megy a hit, a remény. MIután abszolut látom, hogy a világom szétesik, már nem is hiszem, hogy ujra össze fog tudni állni. A kép leesik, darabokra hullik szét probáltam már összerakni de nem sikerült. Felszedtem egy egy darabot és mikor már kezdett épp összeállni megint visszahullott a földre. Mikor már sokadszorra ejtettem le már nem nyultam utána. Hagytam had maradjon a földön széthullva, ugy hogy senki sem szedi fel. Már nem zavar hogy ott van. Már megszoktam. Aztán ez a kép idövel már beolvad a környezetbe és megszoktam, hogy mindig ott van. Rossz, mert látom, hogy szebb is lehetne, de tudom, hogy hiába veszem fel, ujra el fog törni és darabokra zuzodik ismét. Ujra és ujra és ujra. Csakhogy már nincs eröm sokadjára átélni ezt a törést. Ezért hagyom. Had legyen ott.
Széttörik egy kép, széttörik egy élet, addig szép a kép még nem törik meg az élet...