Az egész életünk arrol szol, hogy egy álarcot viselünk, amit nem merünk ledobni magunkrol. Álarc nélkül esetleg a szüleink láttak minket, de mindenki másnak egy szerepet játszunk. Nem merjük ledobni mert félünk, hogy ami alatta van azt mások nem fogadják el. Sohasem fogjuk megmutatni az igazi arcunkat. Soha. Még ha azt hisszük, hogy ezen valaki vagy valami változtatni fog... hát soha nem fog semmi sem. Belenevetünk olyan emberek arcába, akiket nem is szeretünk igazán, megjátszuk, hogy milyen jo barátok vagyunk, pedig nem gondoljuk is igazán igy. Azt mondjuk, hogy utáljuk a másikat, pedig egyszerüen tudjuk, hogy vagy jobb nálunk vagy tulságosan is hasonlit ránk és nem birjuk elviselni ezt a hasonloságot. Persze kivételek vannak, de sose lesz olyan, hogy ezt az álarcot levennénk. Még magunk elött sem. Hamis álmokba ringatjuk magunkat és hisszük, hogy ezek igazak. Pedig nem. Tudjuk, hogy nem igazak, de egyszerüen a szönyeg alá seperjük ezeket a gondolatokat. Nem hull le az álarc még olyan emberek elött se akivel összekötjük az életünket, akkor se amikor saját magunkat akarjuk adni. Már nem megy. Nem merjük magunkat vállalni.
Amikor egy barát azt mutatja, hogy szeret és mégis nem érdekli, hogy mi történik veled. És tudod, hogy nem érdekled öket annyira amennyire téged érdekelnek, de ugy teszel mintha nem lenne semmi baj. Az arcukba nevetsz és azt mondod semmi baj. Felhivod öket és megkérdezed, hogy csináltok e valamit, de nem érnek rá. De azt mondod semmi gond majd máskor. Megteszed nem egyszer nem kétszer és hiteted magad abba a hitbe, hogy ez csak véletlen. Majd legbelül rájössz, hogy egyszerüen csak nem hivnak már fel. És kezded érteni, hogy miért van szükség az álarcra. Azért, hogy amikor legközelebb találkoztok, ne elsird magad, hanem a szemükbe nevess, hogy ne lássák rajtad, hogy fáj amit tesznek. És nem mondod el nekik, mert tudod, hogy hiábavalo a beszéd. Tudod, hogy nem fog változni. Ami egyszer elromlott már nem fog helyrejönni. Tehetünk ugy, mintha meg se történt volna de a szálka ott marad benned. Nem fogsz ugyanugy állni hozzájuk, mert megtették veled azt, amit barát nem tesz.
És otthon amikor senki sem lát, leveszed a maszkot és önmagad adod magányodban. És irtozatosan fáj az, hogy egyedül érzed magad a világba, mert már a barátaid se azok akiknek megismerted öket. Fáj és már sirsz a tudattol, de egyeszerüen nem tudod abbahagyni. Amikor pedig ismét az utcára lépsz felveszed maszkodat és játszod a szereped. Azt a szerepet amit kiválasztottál magadnak már régesrég.
És hogy mi lesz a vége? Az hogy már nem tudod ezt az álarcot levetni, már azt hiszed ez vagy te. Már nem tudod ki vagy és nem tudod levenni. Rajtad marad, és folyton viselned kell. Nem lesz választásod.
MInden maszk lehull a végén, de neked kell eldöntened, hogy akarod e hogy lehulljon, vagy életed végéig vele együtt akarsz élni...
Én döntöttem. Nem akarom, azt senki se lássa az arcom...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése