........

Az egész életünk arrol szol, hogy egy álarcot viselünk, amit nem merünk ledobni magunkrol. Álarc nélkül esetleg a szüleink láttak minket, de mindenki másnak egy szerepet játszunk. Nem merjük ledobni mert félünk, hogy ami alatta van azt mások nem fogadják el. Sohasem fogjuk megmutatni az igazi arcunkat. Soha. Még ha azt hisszük, hogy ezen valaki vagy valami változtatni fog... hát soha nem fog semmi sem. Belenevetünk olyan emberek arcába, akiket nem is szeretünk igazán, megjátszuk, hogy milyen jo barátok vagyunk, pedig nem gondoljuk is igazán igy. Azt mondjuk, hogy utáljuk a másikat, pedig egyszerüen tudjuk, hogy vagy jobb nálunk vagy tulságosan is hasonlit ránk és nem birjuk elviselni ezt a hasonloságot. Persze kivételek vannak, de sose lesz olyan, hogy ezt az álarcot levennénk. Még magunk elött sem. Hamis álmokba ringatjuk magunkat és hisszük, hogy ezek igazak. Pedig nem. Tudjuk, hogy nem igazak, de egyszerüen a szönyeg alá seperjük ezeket a gondolatokat. Nem hull le az álarc még olyan emberek elött se akivel összekötjük az életünket, akkor se amikor saját magunkat akarjuk adni. Már nem megy. Nem merjük magunkat vállalni.
Amikor egy barát azt mutatja, hogy szeret és mégis nem érdekli, hogy mi történik veled. És tudod, hogy nem érdekled öket annyira amennyire téged érdekelnek, de ugy teszel mintha nem lenne semmi baj. Az arcukba nevetsz és azt mondod semmi baj. Felhivod öket és megkérdezed, hogy csináltok e valamit, de nem érnek rá. De azt mondod semmi gond majd máskor. Megteszed nem egyszer nem kétszer és hiteted magad abba a hitbe, hogy ez csak véletlen. Majd legbelül rájössz, hogy egyszerüen csak nem hivnak már fel. És kezded érteni, hogy miért van szükség az álarcra. Azért, hogy amikor legközelebb találkoztok, ne elsird magad, hanem a szemükbe nevess, hogy ne lássák rajtad, hogy fáj amit tesznek. És nem mondod el nekik, mert tudod, hogy hiábavalo a beszéd. Tudod, hogy nem fog változni. Ami egyszer elromlott már nem fog helyrejönni. Tehetünk ugy, mintha meg se történt volna de a szálka ott marad benned. Nem fogsz ugyanugy állni hozzájuk, mert megtették veled azt, amit barát nem tesz.
És otthon amikor senki sem lát, leveszed a maszkot és önmagad adod magányodban. És irtozatosan fáj az, hogy egyedül érzed magad a világba, mert már a barátaid se azok akiknek megismerted öket. Fáj és már sirsz a tudattol, de egyeszerüen nem tudod abbahagyni. Amikor pedig ismét az utcára lépsz felveszed maszkodat és játszod a szereped. Azt a szerepet amit kiválasztottál magadnak már régesrég.
És hogy mi lesz a vége? Az hogy már nem tudod ezt az álarcot levetni, már azt hiszed ez vagy te. Már nem tudod ki vagy és nem tudod levenni. Rajtad marad, és folyton viselned kell. Nem lesz választásod.
MInden maszk lehull a végén, de neked kell eldöntened, hogy akarod e hogy lehulljon, vagy életed végéig vele együtt akarsz élni...
Én döntöttem. Nem akarom, azt senki se lássa az arcom...

Az édes szülők...

Részlet a könyvemböl:
Sok hiba volt a gyerekkoromban. Elváltak a szüleim anyukámmal élek a mai napig. De ha apukámnál voltam akkor nem kaptam meg az apai szeretetet. Tehát ez hiányzott az életemből. Most így visszagondolva 19 éves fejjel, nem is hiányzott nekem soha a szeretet ennek a fajtája. Mikor apukámnál voltam, csak azt hallgattam h anyukám milyen egy szemétláda. Akkor még nem mertem visszaszólni, amit mostmár bánok, de hát ez betudható annak, hogy még gyerek voltam. Sok fejtörést okozott számomra az, hogy anyukám és apukám miért nincsenek együtt, amikor a barátaim szülei boldogan élnek egy családként. Ma már tudom, hogy így volt a legjobb, sőt talán még jobban is jártunk ezzel mindannyian. Bár a probléma csak az volt, hogy még én a válásból semmit sem érzékeltem addig a testvérem igenis megsínylette a válás következményeit. Sajnos nála ez pszichikai úton jött ki. Akkor még nem volt gond mert kicsi volt. Aztán amikor már nem viszonyult hozzám olyan szeretettel, amilyennel kellett volna a testvére felé, akkor már észrevehetőek voltak a következmények. A testvéremet nálam 3 évvel idősebb. Kiskorunkban még néha játszottunk, de mára ez már megváltozott és alig van egy értelmes szavunk egymáshoz. Sajnálom a dolgot, mert én még titkon bíztam benne, hogy kialakulhat köztünk egy normális testvéri viszony. De úgy látszik ez már soha nem változik. De ne ugorjunk előre. Szóval mindig is jobban szerette apánkat mint anyánkat. Sajnos ő későn jött rá arra amire én –bár fiatalabb vagyok – már rég rájöttem. Apánkat egyáltalán nem érdekeltük soha. Se egy ajándék se egy üdvözlőlap se semmi. Még csak egy telefonhívást se kaptunk tőle soha sem karácsonyra sem születésnapra sem névnapra. Engem bevallom nagyon sokáig lelkileg megviselt ez a dolog. Nem tudtam felfogni azt, hogy aki a saját vérem még csak nem is érdeklődik irántunk. Fájt. Nagyon is fájt, és minden évben reméltem, hogy talán most, talán ebben az évben még is megjön az esze és legalább egy sms-t küld, hogy boldog születésnapot. De sosem jött az sms. Ez eléggé bántott és lelkileg megtört. Ma már hál’ istennek nem várom az sms-t, sőt ha jönne még csak meg sem nézném, ugyanis nem vagyok rá kíváncsi. Már Dave sem várja azt, hogy egyszer megcsörren a telefon és a vonal túlsó végén talán az apja hangját hallja meg. Már nem. Pedig ő tovább várta a hívásokat mint én. De elmúlt. Mint minden az életben ez az érzés is elmúlt. És a várakozás helyét ma már a gyűlölet vette át. Nem is meglepő. Szóval nálunk a család fogalma nem az apa, anya és gyerekek, hanem anya a bátyám és én tesszük ki. Mintha nem is létezne az az ember, akit apának kellene hívnunk. Leglábbis nálam nem létezik. Kivívta ezt az érzést nálam és nem is bánom valahogy. Így hát apukám nincs. És bár csonka családban nevelkedtem én így is nagyon jól érzem magam. Anyukám mindent megadott nekünk ami csak tőle tellett. Nála jobb anyát el se tudok képzelni. Ha kellett valami nekem mert a többi lánynak is volt a suliban akkor megkaptam, bár lehet ezért anyukámnak nem jutott arra amit magának meg szeretett volna venni. Tisztelem őt. Tisztelem, mert felnevelt két gyereket úgy, hogy semmiben sem szenvedtünk hiányt. Felnézek rá, mert mindig mi voltunk az elsők az életében. Előrébb valók voltunk, mint az udvarlói, mint bármely más ember. Nem tudom, hogy hogy fogom ezt neki valaha is megköszönni. Talán majd egyszer sikerül, bár ekkora áldozatot soha sem fogok tudni adni neki, mint amit Ő adott nekünk.

Szeretnék szeretni,
Szeretnék ölelni,
Szeretnék mélyen a szemébe nézni,
Szeretnék a fülébe suttogni.

Akarnám szeretni,
Akarnám ölelni,
Akarnék a szemébe nézni,
Akarnék a fülébe suttogni.

Nem lehet mert nincs itt velem,
Nem lehet mert nem fogja kezem,
Nem lehet mert ö mást szeret,
Nem lehet mert mindez csak képzelet.

Szeretném ha itt lenne velem,
Szeretném ha fogná két kezem,
Szeretném ha a szemembe nézne,
Szeretném ha örökre enyém lenne.

tánc...

"Az emberi természeten kívül egyetlen más élőlény sincs birtokában a testet hangokra mozgató érzés parancsának. Ezt a a ringató parancsot ritmusnak nevezzük, s azt a parancsot, mely a magas és mély hangok összefonódását kormányozza: harmóniának. Ezek együtt pedig a táncot teremtik meg." (Platon)

Igen a test és lélek együtt való mozgása... ez a tánc. Olyan ember nincs aki ne szeretne táncolni. Sokan mondják: én nem szeretek táncolni. És igen.. én is közéjük tartozok pedig 16 éve néptáncolok. De olyan ember nincs aki ha meghall egy ismerös számot otthon egyedül ne kezdene el ösztönösen mozogni rá. Még ha esetlen is a mozgás, de mégis mozog rá valamit. EZ a természetes. Hiszem a ritmus mindenkinek a vérében van, még ha valakinek nem is épp a legjobb módon. De mindenki érzi zene hatalmát már akkor amikor megszolal egy zene. A zenéröl már irtam nektek tudjátok, hogy rám pl. milyen hatással van. Szerintem sokmindenkivel igy van ez.
A táncnak sok fajtája van. Van néptánc, modern tánc, latin táncok stb. Sokminden. Minden táncnak megvan a saját kis jellege. A néptánc megmutatja a különbözö népek táncait, ami nagyon érdekes tud lenni, különbözö jellegük miatt. Vannak a latin táncok, amiket én személy szerint az erotikához kötök kicsit. Nem tudom miért. Talán azért mert ezeket a táncokat általában a tulfütött mozdulatok és érzelmek jellemzik. Itt nem kell koreográfia, csak a saját érzelmeid. Az érzéseket egyszerüen át kell élni, hagyni, hogy szétáradjon benned és ezt fejezik ki mozdulataid.
Tánccal mindent el lehet mondani. Ha valaki dühös, ha valaki boldog, ha valaki szerelmes. Mindent. Az érzéseket fejezik ki. Ha mérges vagy leeresztheted a gözt egy tánc közben, hiszen ha táncolsz a világ már ott sincs. Csak te és a zene. A tánc minden amibe az ember megtalálhatja az örömét. Nincs olyan ember aki ne tudna táncolni. Csak van aki jobban táncol van aki nem annyira jol. De olyan ember nincs aki ne tudna egy kicsit is mozogni egy ütemre.
Azt hiszem megprobáltam leirni számomra mit jelent a tánc.
"Tánc az, amikor az ember nem gondolkodik, csak megy a szive után, elfelejti gondjait és mindent megtehet amit amugy sose merne megtenni. Tánc az amikor csak mozogsz és nem gondolkodsz, amikor a tiéd a világ, amikor már nem kell min gondolkozz. Táncolj hát porcikád minden erejével, táncolj szivvel és lélekkel." by: én

Kezd széthullni a világom. Mindig azt hittem, hogy minden rosszbol ki lehet lábalni... De kezdem ugy érezni h ebböl már nem.. Hogy ez már igy marad nem változik vagy ha igen akkor csak rosszabb lesz. Nem akarom ezt. Rossz érzés. Azt érzem, hogy pont akiknek a legjobban szeretnie kellene az nem szeret. Nem értem. Nem értem azt, hogy hogy lehet velem ilyen. Fáj. A boldogság mint fogalom már rég nincs benne a szotáramban. Már rég kitöröltem. vagyis nem is kitöröltem csak mivel sokáig nem láttam még a hirét sem ezért egyszerüen elfelejtettem. Fura, de már nem is emlékszek milyen is az. Legutoljára szerintem kb 10 éve hallottam rola. Azota semmi. A nagy semmi van, boldogság nincs. Dehát ez van, valakinek már csak ez jár. A fájdalom, az üresség, a rideg valoság. Ahol már az ember nem hisz az álmokban és nem várja a happy end-et, tudja hogy olyan nem is létezik. Butának tartja azt az embert, aki még hinni probál a mesékben. Már én is ilyen vagyok. De egyszerüen már nem megy a hit, a remény. MIután abszolut látom, hogy a világom szétesik, már nem is hiszem, hogy ujra össze fog tudni állni. A kép leesik, darabokra hullik szét probáltam már összerakni de nem sikerült. Felszedtem egy egy darabot és mikor már kezdett épp összeállni megint visszahullott a földre. Mikor már sokadszorra ejtettem le már nem nyultam utána. Hagytam had maradjon a földön széthullva, ugy hogy senki sem szedi fel. Már nem zavar hogy ott van. Már megszoktam. Aztán ez a kép idövel már beolvad a környezetbe és megszoktam, hogy mindig ott van. Rossz, mert látom, hogy szebb is lehetne, de tudom, hogy hiába veszem fel, ujra el fog törni és darabokra zuzodik ismét. Ujra és ujra és ujra. Csakhogy már nincs eröm sokadjára átélni ezt a törést. Ezért hagyom. Had legyen ott.
Széttörik egy kép, széttörik egy élet, addig szép a kép még nem törik meg az élet...

Szerelem...

Amikor kicsik vagyunk anyukánk olvas nekünk meséket, amibe szinte mindig az van, hogy a hercegnőért eljön a szöke herceg, elviszi magával és boldogan élnek amig meg nem halnak. Amikor kicsi voltam talán még el is hittem ezeket a meséket. Aztán amikor nagyobb lettem néztem a filmeket, amibe mindig minden happy end-del végzödik. A legcsunyább csaj összejön a legjobb pasival vagy épp forditva. Mindig megkapják azt amit szeretnének, azt akit szeretnének. Csakhogy a valoságban nem igy van. Legalábbis a legtöbb emberrel nem. A sors mindig ugy hozza, hogy nem kapjuk meg azt a személyt akit szeretnénk. Persze van kivétel és szerintem ezek az emberek hálát adhatnak az égnek, hogy van mellettük egy ember akit szerethetnek és aki szereti öket. A valoságban nagyon sok ember soha nem találja meg azt az embert, akivel öszintén beszélhet mindenröl a bizalmába fogadja és kölcsönösen elfogadják egymást olyannak amilyenek. Amikor megtalálják a rozsaszin ködös idöszakot egy emberben.
Hát én pont az ellentéte vagyok ezeknek az embereknek. Soha nem voltam szerelmes. Soha senkit nem szerettem még szerelemmel és engem sem szeretett még senki sem. Kicsit rossz érzés... Rossz mert amikor szükségem van valakire akihez odabujhatnék nincs mellettem senki. Rossz mert amikor valakit egyszerüen meg szeretnék csokolni nincs ott senki. Nálam a mesék világa már hamar eloszlott, hamar megtanultam azt, hogy sosem szabad a mesékben hinni, mert a szöke herceg fehér lovon nem fog eljönni hozzám soha. Egyszerüen igy raktak össze. Nem hinném, hogy valaha megtalálom azt az embert akit ugy hivnak hogy a nagy Ő. Lemondtam rola és már nem remélek.. Nem remélek, mert remélni a naiv ember remél, hinni a templomba kell. Szoval tudom, hogy nem találom meg soha, de nem izgat. Ezt dobta a gép, ezt rendeltette el a sors.
Viszont irigylem azokat az embereket, akik egymásra találnak és pár veszekedést kivéve boldogságban élnek az életük végéig. Jo nekik. Örülök, hogy vannak ilyen emberek, és boldogok. Nem is kell nekik más, csak hogy a párjukkal legyenek boldogságban, egészségben.
Viszont az a szerelem legfájobb része mikor az ember reménytelenül szerelmes. Hála istennek én még sosem éreztem azt, hogy szerelmes lennék valakibe max csak tetszett nagyon valaki. Viszont láttam már azt, hogy valaki szerelmes és tudja, sosem kaphatja meg azt az embert akit szeret. Fájó még csak a gondolat is. Amikor tudjuk, hogy nekünk rendelte a sors azt az embert, de mégse kaphatjuk meg. De sajnos ez is megesik.
Nekem a szerelem egy távoli müfaj, nem is nagyon tudok rola irni, mert az ember saját érzéseit tudja leirni a legjobban, viszont mivel nekem az életemböl ez kimaradt hát csak azt tudom leirni milyen rossz érzés tud az lenni, ha nem érzed azt a bizonyos repkedö pillangokat a gyomrodban soha. Mikor nem vagy boldog. És hogy mit is hivunk szerelemnek? Nem tudom. Azt hiszem nem is akarom tudni. Nem akarok szerelmes lenni, nem akarom, hogy valakibe annyira bizzak, annyira szeressen, hogy utána féljek töle megválni mert talán ellenem fordit valamit. Nem akarok szerelmes lenni, mert nem akarom, hogy fájjon a vége. Nem akarok sirni senki miatt. Nem akarok szeretni senkit sem...

Nézd! Ez a természet....

Volt már olyan érzésetek, mikor ugy éreztétek semmi sem jo nektek? Mikor rátokjön egy érzés és egyik pillanatrol a másikra egyszerüen élni nincs kedvetek? Nekem vannak ilyen pillanataim. Ilyenkor semmi sem jo... minden idegesit, minden baj, semmi sem jo nekem. Ilyenkor nem szeretem magam. Hogy miért nem? Mert van mikor megbántok embereket ebben az állapotomban. Olyanokat akiket szeretek, olyanokat akiket nem szeretek, teljesen mindegy mindenkit aki a szemem elé kerül. Nem jo ez igy. Nem akarom, hogy ez az érzés rám törjön még sokszor, mert nem jo.
Néha ürességet érzek magamban. Olyasfajta ürességet amikor akárki akármit is szol, akármit is csinál nem érdekel. Nem reagálok semmire. Nem tudom mi folyik körülöttem, csak élek, bár olyan vagyok mint egy hallott. Válaszolok, de válaszaim nem válaszhoz méltok. Ilyenkor mindig mindenkinek az a baja, hogy mi van velem nem vagyok önmagam, vagy épp miért haragszok rá, hogy nem szolok hozzá. Semmi bajom. Csak egyszerüen ezeken a napokon nem élek, létem egyszerü tudat, de nem élet.

Ma kinnt álltam az esöben az udvaron és az egyik rózsához odahajoltam, meg akartam fogni szirmát de a rózsa széthullott... csodaszép látvány volt... De ugy érzem kicsit hasonlit az én életemre. Azt mutatja, hogy minden rendben, de ha valakinek van mersze hozzányulni rájön, hogy egyszerüen szétesik a kezei között. Kicsit furcsa ez, mert a látszat ugyebár csal, de megadja a reményt, hogy ott van és csodaszép. Pedig nem. Széthulloban van és még csak észre sem veszzük.
A földön a fák lombjainak levelei vannak elhullva, megsárgulva. Ilyenkor gyönyörüek a hegyek a város. MIndenhol levelek. És ahogy megyek hullanak elém a sárga levelek hangtalanul, puhán. Ahogy leérnek a talajra megpihennek és többé nem mozdulnak. Egyszer fennt a magasban egyszer pedig a földön meghalva. Ez az élet rendje. De a lehullott levelek helyett majd nö másik. Ami bár nem lesz ugyanolyan a látszatot megadja, hogy mégis ugyanaz maradt minden.
Az esö is esett ma...Néha idegesit az esö, de ma nem. Ma csak néztem az esöcseppeket ahogy lehullottak a földre, ahol már ugyancsak tiszta viz volt minden. Az esöcseppek leestek egymás után és a mélyedésekben pocsolyát hagyva megálltak. Ahogy ujabb cseppek estek bele a vizen vizgyürük jelentek meg.. Amik szépen lassan eltüntek egymás után. Igy jönnek az emberek az életünkbe. Megjelennek egymás után utána szépen lassan eltünnek. Persze a pocsolya mindig ott marad egyedül viszont a vizgyürük eltünnek. Persze vannak vizgyürük, amik bár eltünnek, ott vannak bennünk... Beleestek a mi kis világunkba és ott is maradnak. Nem folynak ki egy repedésen sem mint a többi kis vizcsepp. Ök már ott maradnak örökre.

"Az élet nem arrol szol, hogy a vihar elmulását várjuk, hanem hogy megtanuljunk táncolni az esöben."

Képzeletben szállok a sasok szárnyán, akik olyan szabadok, mint soha senki nem lesz a világban. Szállnak akkor amikor ök akarnak, ha nem hát leszállnak és a földön éllnek. Szeretnék én is repülni, és szabadnak lenni, hogy soha senki ne bántson, soha senki ne mondja meg mit kell tennem, soha nem kell senkinek megfelelnem, soha senkit ne kelljen szeretnem, soha semmit sem kell csinálnom.

Nem akarok korlátok között élni... Nem akarom, hogy megmondják mit kell tennem, amikor én nem azt akarom csinálni. Nem akarom, hogy szárnyaimat lefogják és ne engedjék el. Nem akarom, hogy törött szárnnyal a földön kelljen élnem örök korlátok között. Nem akarom. Szállni... Szállni a levegöben, a világgal szemben, a korlátok nélküli világban, ahol azt a világot teremtem meg magamnak amit csak akarok, ahol minden az én ínyem szerint történik és senki sem szab korlátokat nekem. Ez kell. Semmi más. Nem kell semmi más, csak szabadság. Nem kellenek érzések, gondolatok, csak szállni akarok a semmiben. Ez az ami éltetne. A semmi tudata, a szabadság. Fáj a tudat, hogy soha nem kaphatom meg mert mindig lesz ki korlátok közé kényszerít. Nem akarom. Fáj. Sírok. Miért nem élhetek ugy, ahogy én én akarok. Bárcsak a semmiben élnék. De nem tudok. Ha megtehetném most is ott lennék és csak élnék. Semmi nélkül. Nem fájna az emberek bántalmazása, nem fájna a tudat, hogy máshogy is csinálhatnám csak nem merem, nem fájna a szerelem, nem fájna a magány, a csalodás, a bánat, az élet, a halál.
Szeretnék repülni. A semmi szárnyán szárnyalni. A fényben és az éjben szárnyalni a semmi felé, nem tudva épp hova tartok, de ezt tartani a világ legszebb dolgának. Hinni abban, hogy jobb dologban nem is lehet részem. Remélni, hogy nem lesz rosszabb soha. De se nem hiszek se nem remélek már semmiben. Tudok. Tudom azt, hogy nem fog változni az élet. És örök korlátok között élhetem le életem. Mert hiába minden az élet korlátait nem lehet ledönteni.

A falak amik körbe vesznek csak nönek és nem tudnak ledölni. Nem tudom öket kidönteni helyükröl, nem tudom öket lerombolni. ÉS egyre csak nönek és nönek, egyre csak közelednek és közelednek. Félek össze fognak nyomni mielött még találnék valami kijárat félét belöle. Nem hiszem és nem remélem, hogy valaha is ki tudok belöle jutni. Tudom, hogy ott fogok állni és várni, hogy a fal egyre közelebb jöjjön és végleg összenyomjon. De lehet, hogy az lesz a legjobb ha egyszerüen várok és várok. Nem teszek semmit csak várok és nézem ahogy közelednek felém majd végül egyszerüen összenyomnak. Igen... Ez lesz a legjobb nekem...Már nincs mi tüz éltet, már nincs hitem és reményem és nem is akarom. A tüz kialudt és bár parázslik a sas már nem tud kirepülni törött szárnyaival a két fal közül....

a zene az kell....

Ülök itthon és zenét hallgatok... Zenét. Becsukom szemem ugy irom ezt a bejegyzést a zene átjárja a testem a lelkem és rájövök, hogy mi mindent jelent nekem a zene. El se tudom mondani mi minden számomra a zene. Élet, halál, boldogság, szomoruság, fájdalom, emlékek. Mindegyikhez köt valami,de ha mégsem akkor is tudom, valamit fog jelenti számomra. Valaki azért szeret számokat, mert jol hangzanak, valaki azért mert sokat mondanak, vagy épp semmit. Én nem azt nézem, hogy mit mondanak, hogy mit akarnak jelenteni, hogy hogy hangzanak. Nem. Én azt, hogy mi köt hozzá. Ha egy szép emlék, akkor millioszor végighallgatom akár ezerszer is egymás után, ugy hogy nem unom meg. Ha rossz emlékek füznek hozzá, akkor hallani sem akarom öket többet. A zene az a dolog a földön ami a legsokszínübb.

Minden megtalálható benne. Érzelem, élettapasztalat, álmok, valoság. A zene az amibe az ember azt képzel amit akar. Az álmok születhetnek alvás közben de az én álmaim a zene hallgatása közbe születnek.
Hallgatom Adam Lambert-Mad word cimü számát és nem tudom abbahagyni... MInt a drog átjárja testem és ugy érzem még ezerszer meg kell hallgatnom. Maga köré csavart, el vette az eszem nem enged el. Érzem minden porcikámban a zene erejét ahogy behatol a lelkem mélyébe, az agyamba, ami nem tud már gondolkodni, mert már csak a dallamra figyel. Fura egy dolog ez de mindenkiböl mást hoz ki egy egy dal. A zene meg mutatja nekünk, hogy ha eltévedünk, hol van a kivezetö ut a sötétségböl, ha nem tudjuk mit tegyünk segit rajtunk, ha fáj valami a szivünkbe enyhitheti, a szenvedélyt életre keltheti, elmondhat olyat amit mi már nem merünk elmondani, átsegit bajunkon, megnyugtat vagy épp feltüzel.

Vannak emlékek amiket felszinre hoznak dalok, és néha fáj az a dal, de emlékeztet az életem apro dolgaira, amik valaha fontosak voltak számomra. Szeretek gondolni dalokra amikre nagyokat buliztam és jokat táncoltam. Vannak dalok amikröl emberek jutnak eszembe.. ez ennek a barátomnak az pedig annak a barátomnak egy kedvenc száma. És bár én lehet nem szeretem, de jo hallani öket, mert rájuk emlékeztetnek. Vannak egyszerüen olyan számok, amiket énekelni szeretek, szeretem hallani azt ahogy épp éneklem a gép elött ülve.
De a lényeg, hogy a zenének gyogyito hatása van... mind a lélekre, mind a testre. Ha valaki egyszer meghallotta a zene hangját és a lelkébe tudja fogadni azt, az megérti a zene szépségét és soha többet nem tudja elengedni. Akárhogy is akarja majd, a zene örök és halhatatlan. Rossz zene nincs, csak épp még nem füz hozzá semmi emlék. A zene a fény az életben és sosem szabad engedni kialudni.
http://www.youtube.com/watch?v=ZxGd0g-wpXA">

Nem tudom....

Gondolkodtam...És arra jutottam, hogy nem tudom... Hogy mit nem tudok? Magam se tudom... Nem tudom, hogy az ég miért kék, hogy a fű miért zöld, hogy az emberek miért ilyenek vagy miért nem olyanok, hogy a nap miért forró, hogy a jég miért épp hideg, hogy a tárgyakat amiket a nevükön szólítunk miért épp igy hívjuk. Semmit sem tudok és ez félelemmel tölt el azt hiszem...Félek.. azért félek, mert nem tudom, igy hogy lesz a holnapom, hogy lesz a jövőm, hogy lesz az életem. Persze megvannak az álmaim, tudom mit akarok kezdeni az életemmel, de az hogy hogyan induljak el még számomra is rejtély. Meg hogy egyáltalán sikerülni fog-e vagy sem. És ha nem akkor mit fogok csinálni? Sajnos nincs B tervem amit ha elöszedek meg van hogy mi lesz majd ha nem jön be az álmom. Nem tudom. Semmit sem tudok. Ez igy nincs jol.
És hogy még mi a bajom? Hát ezt se tudom megmondani. NÉha van egy olyan rossz, sötét hangulatom, amikor nem tudom miért vagy mitől de még az élettől is elmegy a kedvem. Ilyenkor mindig azt gondolom azért van, mert valami rossz fog történni velem. Párszor be is jött már ezért ilyenkor általában meg is ilyedek. Ez van most is. Félek. Félek, hogy megint valami rossz dolog fog történni. De én ezt nem akarom. Nem akarom, hogy valami fájjon, hogy valami rosszul essen, hogy valakit megbántsak. Nem akarok semmi rosszat. De akkor miért? Akkor miért van ez a rossz érzés megint bennem? Nem tudom. A válaszom megint ez ...: nem tudom. Semmit sem tudok, semmit... Akkor minek vagyok egyáltalán? Néha azt gondolom azt se tudom már ki vagyok...És felteszem a kérdést: Ki vagyok én? A válasz:..... nem tudom....