Ennyi volt!

Meggyűlöltem őt. Jobban valaha bárkit is. Nem hiányzik, nem érzem az ürességet amit hagynia kellett volna, nem gondolok rá szinte soha. Az emlékek elhalaványultak, majd eltüntek teljesen az életemből. Ami a legfurcsább, hogy nem is bánom. Hogy úgy érzem ennek így kellett lennie és így van jól. Lezártam egy dolgot magamban már rég- így gondoltam én. De csak most jöttem rá, hogy ma este jött az utolsó löket amivel végleg lezártam a vele valo multam, jövöm, a gondolataim, az emlékeim, és minden mást ami vele kapcsolatos. Ezentul nem akarom látni, nem akarom hallani, nem akarom hogy tudjam hogy  egyáltalán a földön van. Végeztem vele. Ennyi.

már megint....

Nos rég írtam már bejegyzést. Hát íme itt egy hogy legyen mit olvasnotok.

Hazaköltöztem ugyebár a fővárosból, úgy éreztem elveszik az életemet, bár én is haza akartam jönni, úgy éreztem így lesz a legjobb. Csakhogy arra nem gondoltam, hogy szembe kell nézni a régi élettel a régi problémákkal és plusz új gondok is megjelentek. Úgyhogy most nem nagyon vagyok a toppon, de kíbírom mint minden mást is az é letemben. Bár elvették azt amit a legjobban szerettem, próbálom jól érezni magam így is, hiszen az itteni barátaim mellettem állnak. Hiányoztak nagyon és jó volt őket újra látni, bármikor amikor csak kedvem tartotta.
Viszont azok a barátaim akik a fővárosba élnek, hát sajnos őket nem láthatom. És bár észreveszem azt ilyenkor hogy kik is azok akiket tényleg barátnak nevezhetek közülük mégis mindenki nagyon hiányzik az ottani társaságból. Fura mód az a legdurvább a dologba, hogy akiket legkésőbb ismertem meg nekik hiányzok a legjobban és őket gondolom azoknak az embereknek akiket joggal nevezhetek igazi barátnak. Minden nap beszélek velük és minden nap hallom tőlük, hogy hiányzok nekik és ez fordítva is nagyon így van. De mégis olyan furcsa ez az egész nekem, hogy talán pont akiktől nem is annyira várnám el mégis azoktol kapom a legtöbb szeretetet. Jó érzés valakinek hiányozni.
Egy másik dolog az h rosszul esik , hogy olyan emberek nem keresnek akiket viszont elég jó barátomnak tartottam. De biztos megvan az oka ennek is. Elfoglaltak vagy csak tul feledékenyek...de biztos van oka.
Fura mód nekem is hiányzik egyvalaki aki nem volt igazából a barátomnak mondható, inkább csak egy ismerős akivel néha elszorakozgattunk. És mégis amikor vele voltam egyszerüen minden problémám messze járt és csak hallgattam ahogy mesél és nevettem rajta. Hiányzik az érintése, az h mellettem legyen, az h velem aludjon el és hogy megcsokoljon. Hogy mellettem keljen fel és azt mondja Kicsim , ahogy nem akar kiszállni mellőlem az ágyból pedig muszáj lenne. Tényleg nem hiszem el hogy valakihez ennyire kötödök akit még csak nem is ismertem annyira és nem találkoztam csak párszor vele. Érdekes dolog az emberi szív....

A legjobb barátom felköltözik Pestre, mert oda fog iskolába járni. Már most hiányzik pedig még el se ment. És bár tudom, hogy neki ott jobb lesz mégis valamilyen szinten sajnálom, hogy ő itthagy. Vele mindent megbeszélek,  mindent tud rolam, ugyanugy mint én rola. És rossz érzés hogy nem lesz itt, hogy nem ülünk ki egy cigire miközben megbeszélünk minden baromságot. Kicsit fáj de legbelül tudom hogy ezzel nem vesztem el, és hogy ettől neki sokkal jobb lesz. Szóval egyik szemem sír másik pedig nevet.
Tényleg kezdem ugy érezni, hogy lassan semmim se marad az égvilágon. Nem elég, hogy kezd halványulni az ami igazán akarok lenni, hogy a cél amit kitüztem magam elé már nem olyan éles, de még a barátokat is valamilyen szinten elvesztem. Minden kezd eltünni mintha a sötétségbe veszni az egész eddigi életem. Remélem ez változik, mert ennek sajnos magamat ismerve, nem lesz jó vége...

Azt hiszem mára ennyi lenne, hirtelen ezek a gondolatok jutottak eszembe....