hát ilyen a világ....

Néztem egy filmet valamelyik nap ami igencsak elgondolkodtatott. A címe túlsúlyos szöszi. Nos megosztom veletek azokat a gondolataimat amik ezzel kapcsolatosak. Vagyis hogy mit gondolok a mostani kis csoportokról amik kialakultak.

Minden iskolában, vagy közösségben megvannak a kis csapatok amik kialakulnak és ezeknek különböző neveket is szoktak adni, mint pl stréberek, a menők, a cikik stb. Szerintem ez a világ legidiótább dolga. Hiszen senki sem jobb a másiknál. Lehet, hogy megvannak a dolgok amikben egyik jobb mint a másik, de ez fordítva is így van egy másik dolgot illetően. Senki sem kevesebb egy másik embernél és senki sem több valakinél. Mindenkinek megvannak az értékei de mindenkinek más. Valakinél külsőségekben valakinél pedig belsőleg mutatkozik meg ez az érték. Azért mert valaki nem szép attól még lehet aranyos és kedves. És attól, hogy valaki szép és csinos, lehetséges, hogy egy bunkó aki semmit és senki sem tisztel. Persze különböző emberek megtalálják a hozzájuk hasonlóak társaságát.



Az a baj, hogy egy egy csoportocska sokszor hiszi, hogy jobb mint a másik és jogot éreznek arra, hogy megalázzák a másik embert, aki nem olyan mint ők. Attól, hogy valaki nem hozzánk hasonló, attól még nem rossz ember, sőt talán még jobb is mint mi. De az ilyen emberek meg se próbálják megismerni a másikat, csak egyszerüen lenézik, bántják. Nem értem komolyan....miért jó egy embernek ha a másikat bánthatja? Miért érzi magát attól többnek, hogy egy másik embert megaláz? Miért jó neki az, hogy lelkileg összetör egy másik embert? Az a baj, hogy szerintem ezekre a kérdésekre valahogy sose keresett senki úgy igazán választ. Mert azt mondják ez az élet rendje, hogy megvannak ezek a csoportok és így van fennt a hierarchia. Hát én nem igy gondolom. Miért gondolja bárki is, hogy nem ember valaki ha épp kicsit több felesleg van rajta, vagy nem a legmenőbb cuccokba jár, vagy épp nem a legszebb lány/fiu a világon? Miért gondolja bárki is hogy jobb másnál?  Az a baj, hogy nem gondolnak bele ezek az emberek, hogy milyen kárt tesznek egy- egy ember lelki világába.  Hiszen ha sokáig mondják nekünk, hogy csunyák vagyunk akkor egy idő után el is hisszük sajnos. Ha sokáig semminek néznek elhisszük, hogy semmik vagyunk. Hiszen az ember a rosszat jobban elhiszi mint a jót. Sajnos az emberi természet ilyen.
Abba nem gondolnak bele sokan, hogy ezekkel a bántásokkal mennyit is ártanak egy emberi lélekbe. Hiszen a lélek egy hihetetlen törékeny dolog. Egy két dolog elég és darabokra hullik amit nem lehet már újra összragasztani és megmaradnak a darabok közötti rések. Sokan emiatt veszik el saját életüket mert nem tudják összeilleszteni ezeket a darabokat.
Egyszerüen el kellene felejteni az ilyesfajta előítéleteket és megprobálni mindenkit ugyanolyan embernek tekinteni. De sajnos ez nem így működik és sosem fog így működni. És amíg sok ember boldogan él majd addig a többi az ő boldogságuk miatt lesz lelkileg törött ember egész életében. Szerintem el kellene gondolkodnunk hogy ez mire is jó...

pillanatnyi versek...

Úgy érzem szívem már nem dobog, 

Úgy érzem már rég nem vagyok. 

Nincs ki életemnek értelmet adna, 

Nincs ki hozzám közel állna.

Nem ölel át senki éjjel, 

Nem csókol meg senki kéjjel.

Szép  szemével nem néz rám, 

Nem mondja, hogy szeretlek drágám. 

Pillanatok alatt lábamról levettél
Szép szavakkal kényesztettél.
Érintésedtől megremegett testem
Szavaidtól összeszorult szívem.
Szemembe nézve simogattad arcom,
Az emlékedtől összeszorul gyomrom.
Magadhoz húztál szép mosollyal,
Szavakat súgtál édes száddal.
Csak feküdtünk egymás mellett halkan,
És ahogy a szivünk egy ütemre dobban
Egyre éreztem jobban és jobban,
Hogy csakis terád vártam. 

Ugy éreztem te is mellettem állsz,
De kiderült mindez csak ámitás.
Azt mondtad több is lehetne ennél,
De talán valamitől megijedtél.
Mert mégse ugy alakultak a dolgok,
Hogy együtt legyünk boldogok.
És csak egy valamit sajnálok édesem,
Hogy érzéseimet elrejtettem.
Talán ha nem igy teszem,
Éreztetem szerelmem
Te is fülembe suttogod kedvesen,
"el nem engedlek szerelmem".

Na csak ennyi lenne mára,  gondoltam megosztom veletek ami eszembe jutott ma éjszaka és valami versféleségbe foglaltam .

ez a k*rva zene....

Ma is billentyüzetet ragadok és irok egy bejegyzést, mégpedig mint már párszor megtettem a zenéről. Ülök itt a gép előtt és miközbe beszélgetek pár emberrel zenét hallgatok. Én mivel énekesnő szeretnék majd lenni, ezért sose kötöttem zenéket emberekhez, mert megnehezíti a dolgomat utána. Nem szeretem azt, amikor meghallok egy dalt és eszembe jut egy fájó emlék mert az mind kiül az arcomra, és ez nem feltétlen előny. De sajnos pesti kiruccanásom alatt ezt a "hibát " elkövettem.

Ugyanis rengeteget jártam karaokezni és rengeteg emberrel énekeltem duetteket, amik benne voltak alapjáraton a kedvenc dal listámon. Most hogy itt ülök egyedül itthon és ezeket a számokat hallgatom rájövök, hogy mostmár van jelentésük, vagy multjuk az életemben. Határozottan feljönnek emlékképek amik csak ugy a semmiből előugranak és fájó nyomot hagynak most bennem valamilyen szinten. Sikerült a saját eddig kikerült csapdámba esnem. De nem baj túlélem.

Karácsony van ugyebár a szeretet ünnepe és ez alkalombol ugy gondoltam felhívok egy számomra nagyon kedves embert, aki még ezen a napon is dolgozott és most is dolgozik ezekben a pillanatokban ezért nincs otthon. Szimpla negyed orát csevegtem vele telefonon és rájöttem hogy nagyonis hiányzik.
 Azt hittem könnyebb lesz hiszen nem a világvége láthatom őket amikor időm és pénzem engedi de néha elég nehéz , amikor nincsenek ott ha szükség van rájuk mert sajnos egy fél ország választ el tőlük. Dehát ezt is majd megszokom. De jó volt hallani a hangját és a tipikus beszédét amit annyira imádok benne. Ezuton beszéltem egy másik barátommal is, aki szintén közel áll a szivemhez bár nem rég ota ismerem. Az ő hangját is nagyon jo volt hallani bár vele nem beszéltem tul sokat. De nagyon hiányoznak....

Nem találom a helyem sehol....nem érzem hogy ide tartoznék vagy valahova máshova...azt hiszem fura egy dolog ez igy a "szeretet ünnepén"...

Ez a sorsom, mert ezt akarom...

Nos lehet, hogy igy karácsony napján azt várnátok valami karácsonyos cuccot irok, de el kell keseritselek titeket  nem a karácsonyrol fogok irni.

Amit most fogok boncolgatni az nem más mint az ember és a sors. Hiszek abban, hogy mindenkinek megvan a saját kis utja amit végig kell járnia. Tudjátok szerintem van egy ut, ami ki van nekünk jelölve egy egyenes, de mi rajzoljuk bele a kanyarokat a tetteinkkel és azzal ahogy élünk. Néha rossz utra kanyarodunk, néha jóra, attól függöen hogyan döntünk. Az embert a tettei alapján itélik meg , a tetteink pedig ezek a kanyarok amik életünkben vannak. De mindennek megvan az oka, annak is ha rosszat teszünk és annak is ha jót. Viszont ezekből tanulunk ezek határozzák meg létünket.

Furcsa dolog, hogy már kiskorunkban is meg van irva nekünk egy sors, amiről még mi mit sem sejtünk. Mikor a babánkkal, vagy autonkkal játszunk eszünkbe se jutnak olyan gondolatok, hogy kivel miért barátkozunk. Érdekes dolog ez, mert most jöttem rá nemrégiben, hogy ez milyen hamar ki is alakul, viszont sokáig nem vesszük észre.
Mikor felkerültem Pestre egy olyan társaságba csöppentem bele, amit nagyon sokan nem fogadnak el. Én viszont feltétel nélkül elfogadtam mindenkit akit utamba sodort az élet. Persze minden egyes ember ugyanabba a kasztba tartozott csak különböző helyről, különböző ismerősi körböl. És furcsa mód ezt a társaságot éreztem eddigi életemben a legközelebbinek magamhoz. Elég barátkozo tipus vagyok és rengeteg emberrel voltam jóba sok embert ismertem, és sok baráti társaságom volt. De az a társaság akikkel Pesten voltam...valahogy ugy éreztem ők azok akikhez tényleg tartozok, akik tényleg közel állnak hozzám.
Egy kicsit menjünk vissza az időben....
Még mikor kicsi voltam volt egy nagy szerelmem akivel rengeteg időt töltöttem, sokat játszottunk vagy nála vagy nálam. Ez a barátság eltünt merthát felnőttünk mindketten. Elkerültünk egymás látóköréből és nem is találkoztam vele rengeteg ideig beszélni meg aztán végképp nem. A vicces az benne, hogy amit még kisgyermekként nem tudtam ma már tudom. Ő is ugyanabba a kasztba tartozik mint azok az emberek akikkel Pesten ismerkedtem meg. Furcsa mert már kiskoromban is ugy tünik effelé huztam. Találkoztam vele egy szorakozohelyen a fővárosba és elkezdtünk beszélgetni ami nagyon jol esett merthát feljöttek a gyerekkori emlékek bennem. És ugyanugy viselkedtünk egymással mint anno amikor még bunkert épitettünk lepedőkből a szobámban.
Egy barátom aki nagyon közel áll hozzám tud mindent rolam, hát mint kiderült egy éves barátság után, hogy ő is ugyanebbe a kasztba tartozik. Ő volt az aki belevitt a pesti társaságba. Tehát még egy ember akit akaratom ellenére hozzám rendelt a sors.
És egy másik olyan barátom akit már egy kicsit régebb ota ismerek, egy jópár éve, bejelentette, hogy szintén ugyanaz a helyzet mint az előzőkben. Furcsa fintora ez a sorsnak mert lám ismét bebizonyosodott az, hogy akaratomon kivül de ilyen emberekkel veszem körül magam.
Nem bánom, hogy igy alakul, viszont ugy érzem ennek is megvan a maga oka m int minden másnak az életben. De tényleg furcsának találom valamilyen szinten a dolgot. Oka van annak, hogy ezek az emberek vesznek körül, oka van annak, hogy velük érzem igazán jól magam, hogy velük lehetek önmagam. Ha más nem az, hogy velük átvészelhetem azokat az időket és hely zeteket amiket mással talán nem mennének.
Köszönöm nektek , hogy vagytok nekem....

ez van.....

 http://www.youtube.com/watch?v=NWdrO4BoCu8&ob=av2e

"Rendszerint a vezető tünet a hangulati élet zavara. A depressziós ember nyomott hangulatán igen nehéz, vagy lehetetlen változtatni. Érdeklődését nem ragadja meg semmi, nem lát reményt a változásra. Élete örömtelenné válik, mindent sötét színben lát, szorong.
Emellett jellemző a lelki- és fizikai gátoltság. A depresszióban szenvedő fáradt, képtelen koncentrálni, gondolkodása megnehezül, teljesítménye lecsökken. A mozgása is lelassul, darabossá válik. Megváltozik, - rendszerint csökken – az étvágy, alvászavar jelentkezik."-
Ez egy megfogalmazott szöveg részlete a depresszióról.  És hogy miért is így kezdem a blogom...kezdem úgy érezni depressziós leszek...ez most így iszonyat hülyén hangzik, ugyanis a depressziós ember nem tudja magáról, hogy beteg. Én viszont tudom, hogy valami nincs rendben velem. Egyre többször kap el sírás csak ugy mikor semmi okom nincs rá.  Egyik percbe röhögök és rohadt jól érzem magam a másikban pedig egyszerüen csak sírnék amennyi könnyem csak van. Ez nálam nem teljesen normális, ugyanis aki ismer tudja, hogy én folyton röhögök minden baromságon. Most viszont örülök ha mosoly elhagyja a  szám.
Nem járok sehova...nem megyek bulizni, vagy ha igen is akkor sincs kedvem menni, csak úgy gondolom kell a társaság. De az egészet a hátam közepére se kívánom. Vicces...pont én aki amikor csak lehetett bulizni járt, társaságba. Most viszont....
Mindenki azt hiszi minden rendben. Senki nem vesz észre semmit , mert én így akarom. Rámosolygok mindenkire és mint aki tiszta szívből mondaná csak annyi hagyja el a szám "nincs semmi baj". Persze az is ritka, ha ezt valaki megkérdezi...elkapott egy pillantást vagy egy arcot amin látta, hogy valami baj van. Pedig tényleg nem engedhetem meg magamnak hogy ezt valaki is észre vegye és hál isten nem is szokták nagyrészt. Ha mégis előveszem színészi tudásom és nagy mosollyal az arcomon közlöm, hogy csak álmos vagyok.
Szar érzés azt látni, hogy mindenkivel minden rendben van csak velem van valami baj...viszont örülök is, hogy akiket szeretek semmi bajuk és jól megvannak. Én viszont vagy üvöltök a szívem egyik részébe, vagy más esetbe csak ülök átkarolva lábam és nézek ki a fejemből. Perpill semmi másnak nincs helye odabennt.
És ami a legrosszabb, hogy nem tudok sírni. Talán jobb lenne ha egyszer kibőgném magam , de nem megy... ami még jobban megijeszt magamban. És azt hiszem egyvalami még nagyon nyomaszto és tényleg megértitek h valami nincs rendben...haza akarok költözni.... ha holnap is ugyanigy fogok erről vélekedni akkor azt hiszem ez lesz a legjobb megoldás...

someone like you

Két zene amit az elmult egy hétbe minden este hallgatok. Semmi mást csak ezt a kettőt folyamatosan. Egymás után hallgatom őket, ahogy véget ér az egyik indul a másik és így tovább..folyamatosan.
http://www.youtube.com/watch?v=hLQl3WQQoQ0&ob=av2e
 http://www.youtube.com/watch?v=pV_JuPEk0Hc

Azt hiszem nem vagyok túl jól. Összeomlani látszik csöppnyi világom, amit eddig úgy éreztem senki nem vehet el tőlem. És most mégis úgy tünik az élet el akarja tőlem rabolni.  Iszonyuan rossz érzés. Félek, hogy az ami eddig 'tökéletes' volt, most majd eltünik , elillan akár a füstölő füstje, amit meggyujtottam. Először erős füstcsíkot húz, majd eltünik, mintha nem is lett volna. Ezt érzem most. De tudom mindennek megvan az oka. Ennek is biztos, csak épp nem tudok rájönni, hogy mi lenne az, hogy miért kell mindent tönkre tenni ami eddig működött.
Félek a holnaptól és a rá következő napoktól. Nem tudom mit fogok csinálni, ha elveszik a világomat és vissza kell kerülnöm oda ahol ezelőtt laktam. Nem hangzik tul durvának, csak épp nekem már ez a világom ahol vannak a barátaim, egy másik "családom", azok az emberek akiket szeretek.

Éjszaka alig alszok. Egész éjjel csak a gép előtt ülök és beszélgetek. Nem megy az alvás. Ami nem épp a legjobb dolog, mert felborul az egész...éjszaka fennt vagyok nappal meg alszok. Betudható ez lelki állapotnak talán vagy tényleg fogalmam sincs, de elég érdekes...

Ma volt valami érdekes is az életemben. Csak egy beszélgetés. Ami érdekes volt számomra mert nem ilyennek ismertem meg jopár évvel ezelőtt ezt az embert mint amit most mutatott magábol. És határozottan jó irányba. Szoval a napomnak legalább ennyi jó része volt, ha már más nem nagyon.

És itt ég a szobámban egy vörös gyertya... Ha gondolkozni akarnék, hogy hogy fogalmazzam meg a gondoltaimat szavakká csak ránézek és már eszembe is jut. Viszont ha ránézek eszembe jut az, hogy nemsokára elég, és nem lehetlesz ujra meggyujtani. Ezt érzem én is most. Nemsokára kihuny a fényem és nem lesz olyan dolog, amivel ujra lehetlesz szikrát préselni belém....

szülinapomra...

Nos megint itt vagyok. Mikor ezt a blogot írom a könny csorog az arcomon. Hogy miért? Nem is tudom pontosan. Iszonyat szarul vagyok. Senkinek sem mutatom, hogy per pill ordítani tudnék levegővétel nélkül…

Most tartottuk Bencével a szülinapi bulinkat. Nagyon jól éreztem magam az este/éjszaka. Ott voltak azok az emberek akik számítanak nekem valamit is itt Pesten (persze volt aki nem de megértem és nem is várhatom el mindenkitől) és ez nagyon jól esett.  Gyönyörü ruhába voltam amit születésnapomra kaptam és a többi barátomtól is gyönyörü ajándékokat kaptam amit köszönök nekik. De nekem az volt a fontos h ott voltak velem. Kaptam egy különszámot egy barátomtól a müsorukba ami ugyancsak nagyon jól esett.  És meglepetésben is volt részem ami  feldobott kicsit. Gyerekkorom nagy szerelmével találkoztam a helyen ahol buliztunk. És mint kiderült jóba van az illetővel akivel tartottuk a szülinapunkat. Vicces a sors és az élet. Viszont rengeteget dumáltunk, ami igazán jól esett. Nagyon jól éreztem magam.

Nem tudom mit irjak mi játszódik le bennem, de egyszerüen én már ezt nem bírom. Mosolyogni mindenkire, mindenkivel elhitetni,hogy mennyire kurvára jól vagyok közbe pedig legszivesebben egyszerüen csak jobb esetbe sírnék egész nap. Félek. Mindentől. Itt ülök egyedül a rohadt gép előtt és csak sírok miközben írok. Szánalmas….

Réges régen....

Nos egész sok minden összejött most és úgy gondoltam itt az ideje megosztani veletek ha már úgyis ráérek.

Az első dolog egy barátommal függ össze. Ez a barátom eltünt az életemből kb. két hétre. Nem tudtam mi van vele, maximum annyit hallottam róla, hogy "igen él láttam az egyik klubba", vagy "igen hazajött aludni" de ennyi. Nem tudtam, hogy jól van-e, hogy mi van vele, hogy miért nem érdeklem őt. Először féltettem, majd ez átment haragba, aztán pedig a leszarom szakaszba. Igen én már eljutottam arra a pontra, hogy bármennyire is fontos nekem, ha én nem vagyok számára ennyire fontos barát, akkor hagyjuk az egészet. Nem is törődtem volna a dologgal addig a pontig amíg a bátyám nem kap tegnap egy nagyon szép üzenetet. Ijesztő volt és megrémített. Akkor döntöttem úgy, hogy ha akarja ha nem beszélni fog velem és megmagyaráz mindent. Először nagyon úgy voltam, hogy átmegyek de akkor biztos, hogy az első dolgom az lesz h egy büdös nagy pofot adok neki, de rájöttem, hogy ezzel semmit sem érek el. (amugy is nehéz egy két méter magas embert megütni) Ezért egyszerüen leültem mellé az ágyra és megkérdeztem mindent ami érdekelt. Relatív megkaptam minden kérdésemre a választ és a vége a békülés lett. Más nem is lehetett volna. Túl fontos nekem, hogy ennyi miatt vége legyen a barátságunknak. És ha olvassa az akiről szó van, csak hogy tudd fontos vagy és hogy bármi van rám számíthatsz. Én melletted leszek akkor is ha nem akarod, hogy valaki is ott legyen.

A másik dolog ismét csak egy barátomhoz kötődik. Ezt a barátomat nem rég óta ismerem, viszont nagyon megszerettem. Úgy érzem neki elmondhatok bármit, nem ciki, nem röhög ki vagy ha igen akkor maximum velem együtt nevet. Nem néz le ha olyat teszek ami nem helyes vagy nem kellett volna megtennem. Furcsa, hogy pont ő lenne az utolsó ember a földön akiről azt gondoltam volna, hogy jóba leszünk. Mikor először megláttam úgy voltam vele, hogy "jópofizok neki, mert a bátyám haverja, de ne várja el, hogy egy sziánál többet beszéljek vele". És most mi történt? Az egyik legjobb barátok közé sorolom őt.  Azt mondta kezd tulságosan megszeretni és fél, hogy majd megbánt engem annyira , hogy eltol saját magától. Én tudom, hogy tudna annyira bántani, hogy fájjon nekem, viszont nem tudnék rá haragudni, mert tudom az okát. Ha bántana megérteném miért teszi és nem megharagudnék hanem megköszönném azt, hogy ennyire közel engedett magához.
Furcsa, hogy már két ilyen ember van az életemben, akiről nem gondoltam volna, hogy ennyire jóba leszünk. És lám az élet hoz még meglepetéseket bőven. De örülök annak, hogy ez a két ember ennyire közel enged magához. Köszönöm nektek a bizalmat.

Ma azt hiszem kicsit boldog vagyok. Talán azért mert rájöttem, hogy vannak olyan régi barátaim akiknek nagyon fontos vagyok. Annyira, hogy úgy érzik bármit megbeszélhetnek velem. Ez nagyon jó érzés. Ettől kicsit fontosabbnak érzem magam azt hiszem. Köszönöm....de tényleg. (tudja kiről van szó)

Viszont még mindig kicsit magam alatt vagyok. A meló nem akar összejönni és ha nem jön össze, akkor költözhetek haza. Aminek nem n agyon örülnék mert itthon se nagyon tudok mit csinálni. Én próbálom de tényleg. Rengeteg helyre küldök önéletrajzot de semmi. Félek, hogy nem lesz jó vége. Félek hogy egy bizonyos szinten besokallok és össze fogok omlani akár egy kártyavár. Nem tudom mi lesz, de nagyon reménykedek benne, hogy ennél már csak jobb. Probálok pozitivan gondolkodni és élni a "olyan nincsen hogy nincs valahogy" elvben. De kezdem úgy érezni, hogy bár mással talán el tudom hitetni saját magammal nem.  Hogy másnak talán erőt tudok adni dolgokhoz, de ez valahogy magamon sosem müködött.  És mindenki azt hiszi vidám vagyok és jókedvű, mosolygok és hülyéskedek.....de nem látják az arcomat csak az álarcomat....

http://www.youtube.com/watch?v=SxpvDjDOgsQ&feature=player_embedded#!

igy érzem most magam....hogy minden összeomlik....

Rég írtam már nektek, talán azért mert nem nagyon volt rá időm talán azért mert kedvem se nagyon volt írogatni mert nem tudtam hogy mit is írjak konkrétan. Újra írom a blogomat ugyanis már egyszer leírtam ugyanezeket a dolgokat, csakhogy az elmúlt pár percben sikerült az egészet kitörölnöm. Szóval megpróbálok visszaemlékezni arra, hogy mit is írtam akkor. Már ha sikerül….
Először is: iszonyatosan hiányzik pár dolog az életemből. A barátaim. Azok a barátok akik Ujhelyben vannak és nem itt velem Pesten. Hiányoznak azok a jól megszokott dolgok. Hogy kiüljek egy cigire az egyik baráttal és megbeszéljük az egész napi baromságokat töviről hegyire, vagy csak épp ilyen idiotaságokrol dumáljunk aminek igazából semmi értelme sincs. Hiányzik az, hogy a legjobb barátnőmmel hajvasalás közbe kibeszéljük a fius dolgokat, hogy kivel mi történt és hogy ki tetszik neki éppen.  Hiányzik az, hogy éjszaka ha épp unatkozok és rámjön, hogy elszívjak egy szál cigit, akkor nincs ott az a bizonyos ember, hogy kijöjjön velem egy sétára, cigire és baromkodásra. Furcsa mert egy két hónappal ezelőtt minden vágyam az volt, hogy végre eljöjjek otthonról és nem is akartam hazamenni jó sok ideig. Most viszont néha egyre jobban szeretnék hazamenni és csak otthon lenni. Semmit sem csinálni csak a barátokkal lenni és ugyanazt tenni mint régen. Hiányoznak ezek a dolgok. Persze az is igaz, hogy itt Pesten rengeteg új barátom van akiket nagyon szeretek és velük is ugyanúgy megvannak a jól megszokott dolgok. Örülök neki, hogy ilyen hamar ennyi új barátra tettem szert, de annak is örülnék ha itt lennének a régiek is.
Egy másik dolog. Nem tudom mi van mostanában velem, hogy most vagyok igazán önmagam vagy elvesztettem azt aki én vagyok, de olyan dolgot teszek amit én is nagyon jol tudom , hogy nem lenne szabad. Az ezzel a probléma, hogy bár tudom helytelen mégis megteszem újra és újra. Lehet, hogy rossz ember vagyok mert ilyet teszek, viszont még élvezem is .   Rossz ember lennék? Szerintem nem , csak magam se tudom még mit akarok.  Elkövettem ezt a hibát már kétszer és mégsem tanultam belőle. Lehet, hogy hülye vagyok, de nekem így jó ez.  Mindegy….
Tegnap volt egy találkozom. Jól sikerült rengeteget dumáltunk ilyen olyan dolgokról. És azt hiszem neki is tetszett a randi, ugyanis ma meglepetésemre felhívott. Csak sajnos nem tudtunk találkozni ugyanis hazajött a lakótársam és kijelentette, hogy ő egykor megy haza. Én meg úgy gondoltam hogy nem akarok egyedül otthon maradni ezért én is megyek vele. Úgyhogy fogtuk magunkat és egyszerűen felültünk a vonatra és hazaindultunk. Vasárnap jövünk vissza Pestre haza.
Ahol dolgoztam eddig ott felmondtam,és új helyen dolgozok. Egy kávézóba. Jó kis hely szeretem mert a munkatársak is jó fejek. A munkaidő se annyira vészes, nem hajtom magam annyira mint a másik helyen. Szóval jó lesz ott nekem azt hiszem .

Na többet most nem írok mert így is kisregényt lehetne már lassan kiadni a mai írásomból. J

Első innen....

Nahát irok mert már rég tettem. Sok dolog történt velem azota az egyszer biztos.
Az első , hogy végre sikerült felkerülni Pestre. Igaz eleinte még ugy volt, hogy hazamegyünk mert nem találtunk albit, de aztán épphogy az utolso nap sikerült találni egy tökéleteset. Nagyon szép lakás, és közel van mindenhez ami még jobbá teszi.  Szoval sikerült megtalálni a legjobbat hál isten. Ugyhogy már lakásproblémák nincsenek szerencsére.
A másik dolog a meló nekem. Nahát azzal annyi van, hogy voltam probanapon, de nem hivtak még fel.  Jo lenne ha felhivnának h mehetek dolgozni mert ha nem akkor nem tudom miből fogom kifizetni az albit. Szoval nagyon bele kellene huzni, de majd meg l átjuk mi lesz. Olyan nem volt még hogy ne lett volna valahogy.

És egy másik dolog. Nagyon jól érzem magam itt fennt mert tényleg pörög az élet, sose vagyok egyedül mindig valaki itt van, mindig van mit csinálni. Szoval nem épp unatkozok. Viszont ugy érzem mintha egyedül lennék. "Millió ember vehet körül, mégis magányos vagyok". Hát most ezt érzem. Mert tudom, hogy jobb barátokat nem is kaphattam volna, mint azok akik most körül vesznek, viszont sajnos ez nem ugyanolyan mintha valaki este odabujna hozzám megölelne, adna egy puszit és azt mondaná "aludj kicsim, én vigyázok rád, szeretlek". Ez hiányzik de nagyon. Főleg miután mindenhol ezt látom. És megyek kézenfogva sok barátommal és jó érzés is meg rossz is mert szeretném, hogy valaki akit szeretek és szeret igy jöjjön velem az utcán , de jó érzés valahogy igy is. Szeretethiányom van azt hiszem vagy én nem tudom.  És nem nem szexhiányom van ahogy páran megfogalmazták :D hanem tényleg h valakihez odabujhassak. Ugy érzem magam, hogy mindenkinek csak egy két három alkalomra vagyok jo, de arra h tényleg komolyabban belefojjon velem egy kapcsolatba arra nem. Kicsit rossz érzés...nem is kicsit.... 
Azt hiszem most nem tudok többet irni, mert kicsit lehangolodtam és nem akarok még jobban magam alá zuhanni szoval most befejezem az irományomat.


Ui.: Hiába vannak a barátok, ha nincs melletted valaki aki azt mondja, én örökké vigyázok majd rád.

talán

Nos hol is kezdjem pici irományomat... Asszem megyek időrendi sorrendbe ugy lesz a legjobb. Voltam fennt Pesten albit nézni és meg is találtuk a megfelelőt, így kicsit előrébb kerültünk ahhoz hogy felkerüljünk Pestre. Le is foglaltuk megbeszéltük a részleteket ugyhogy mostmár végleg ez marad oda kerülünk egy juliusi 27.-ei napon. Azt hiszem kicsit igy közelebb kerülök a saját kis életemhez és a nagybetüs ÉLET-hez is ezáltal. Bár kicsit félek is, hogy mi hogyan lesz mégis epekedve várom már az "uj életet". Ráadásul két olyan emberrel fogok lakni akik nagyon közel állnak hozzám , remélem igy mégjobban erősödik a kapcsolat mindkettőjükkel.
Egy másik dolog, hogy egy hozzám nagyon közel álló ember megtalálta a boldogságot aminek ismét nagyon örülök. Jó igy látni őt, örülök annak hogy boldog végre.
Fura lesz itthagyni mindent. És mégcsak nem is a helyek ahol millio emlék jut eszembe, hanem az emberek akikkel ezeket az élményeket átéltem. Jópár ember l esz  akik nagyon fognak hiányozni életemből akár egy nap után is. Viszont nem a világ végére költözök ez is tény. De már most is vannak uj barátaim aminek nagyon örülök  és egy egy embernél ugy érzem nem csak haverságra hanem igazi barátságra is találhatok.
És van valami ami kicsit talán rossz érzéssel tölt el vagy én nem is tudom igazábol. Volt egy komolyabb beszélgetésünk Liviéknél vasárnap délután. Kicsit mintha kirekesztve éreztem volna magam. Ugy éreztem mindenkiben megvan egy bizonyos dolog csak négyünk közül bennem nincs. Ami elszomoritott bár én ezzel eddig is tisztába voltam. Csak kicsit rossz volt erre igy rájönnöm, hogy jééé tényleg igazam van. De nem számít igazábol ez van és kész. Attól még én is különleges vagyok csak nem ugy mint ők.
És még valami. Egyik bátyámmal érdekes beszélgetést folytattunk egyik nap. "Ismerjük meg jobban egymást " játékot játszottunk aztán arra jutottunk ki hogy én nem is merem saját magam. És még mindig arra jutok ezzel a  dologgal hogy nem tudom. Hiába gondolkodok nem jutok semmire sem. Egyszer majd még le akarok vele ülni ezt mégjobban átbeszélni, talán segit megfejteni a dolgot, ha már magamtol nem jövök rá semmire.
Azt hiszem most ennyi. Semmi érdekes, csak a tények. :)

egy kicsi belőlem..

Megtaláltam a füzetem amibe verseimet és kezdetleges dalszövegeket irtam le. Valahogy ugy éreztem meg kell néhány normálisabbat osztanom veletek igy hát itt van íme:

Mikor a sötétség ráhullik az éjjelre, minden fény kialszik, nem látsz semmit, csak hallod ahogy szuszogsz az éjjelbe.Megjelennek a csillagok az égen és fénylenek mint nap a kék égen. A Hold is előbújik fekete világába és bevilágítja a várost, ahol száz és száz ember tart nyugovóra. Alszanak már az állatok és emberek, de én még mindig ébren vagyok és nem tudom, hogy az óra vajon mennyinél kattog. Éjszaka az ember álmodik, nem tudja valóság vagy csak álom rabja. Azt hiszem én még nem álmodok, de álmaim vannak amiket valóra válthatok. A Hold lemegy a fekete égről, a csillagok kezdenek elhalványulni, a nap kezd fölkelni. Minden ébred az új napra készen, de én úgy érzem, most kell elaludnom az új álmokra készen.

A szem mindent elárul
A szem a lélek tükre,
Ha tudni akarsz rólam mindent
Csak gyere és nézz a szemembe.
Elárulok minden titkot,
Amit csak tudni akarsz,
Csak gyere és ne titkold,
Hogy tényleg engem akarsz!



Ülök egyedül nincs itt senki sem
A felhőket nézem csakúgy mint régen.
És arra gondolok minden percben
Hogy vajon a céljaim elérem?

Töprengek rajta, hiszen érdekel nagyon
Mi értelmem van ezen a világon?
Utam hova vezet majd a végén
Ez az élet talán nem is az enyém?

Ezen pörög az agyam éjjel és nappal
Már szembefordultam a világgal.
Olyan dolgok érdekelnek, mik másokat nem
És olyanok nem érdekelnek, mik másokat igen.

Gondolkozok azon, csak én vagyok ilyen?
Vagy rajtam kívül más is "másmilyen"?
Hiszen nekem csak egy a célom:
Hogy bármi áron, de elérjem az álmom!!

Éld az életet olyan hévvel,
Ahogy az álmaid álmodod minden éjjel.
Mert az életből csak egy van neked,
És még sokmindent meg kell tenned!

Ezért ne dobd el, akármi is történik,
Akkor se, ha az élet rosszul jászodik.
Mindig csak azt lásd lelki szemeidben,
Egy pillanat biztos volt, ami tökéletes volt az életedben.

Szabadon élek minden percben,
De a szívem nem szabad, ez nem jó nekem.
Szeretnék szállni a fellegek felett
A sok rossz miatt megváltani lelkemet.

Szívem szállna a végtelenbe
ÉS megtalálná azt, ami neki kellene.
Mert ebben az életben még nem sikerült neki,
És nagyon sír, ezt mindenki észreveszi.

A végtelen sötétben találna egy helyet,
Ami neki biztonságot jelent.
És többé soha nem bántaná senki,
Senki sem tudná összetörni.

    

Ülök a szobámban és írok egy verset, ami arról szol, hogy milyen szar az élet. Ez mind azért van, mert megbántottak, mert nekem nagyon csúnyákat mondtak. ÉS az bánt engem a legeslegjobban, hogy olyan mondta, kiről nem gondoltam volna. A gitár felett ülök de egy hangot se játszok, nézem azt és egyre csak sírok. A szemem már fáj, de abbahagyni nem tudom, minden rossz ezen a világon. Bárcsak elszállhatnék fel a felhőkbe, ahol senki sincs, egy lélek se. Ott sírhatnék addig amíg én akarok, amég el nem engedek minden bánatot. És mikor megemésztek mindent, visszaszállok haza, s úgy teszek, mintha semmise történt volna. Eszek, iskolába járok mint rég, de a szívem már rég tűzben ég. Ez a tűz kialudni nem fog soha, talán enyhülni fog, ha az élet nem lesz mostoha. De félek ez nem fog változni, az élet nem fog jobbá válni. És ennél már csak rosszabb lehet, nekem fáj már hogy élek!

Fáj a szívem, mert nincs itt velem, 

Ha akarom nem tudja fogni a kezem.

Beleremeg testem-lelkem

Mert csakis ő kell nekem. 

Tudom, ha szükség lesz rá itt lesz, 

És akkor az egész világ enyém lesz. 

Mert ő az akit örökké szeretek, 

Akit soha el nem engedek.

Nos hát ezek voltak a normálisabbak. Kommenteket szivesen fogadok szóval ne fogjátok vissza magatokat. Építő kritika is beletartozik a kommentbe. 

csak egy bejegyzés...

Nem tudom mi van velem... Kezdem megint ugy érezni, hogy magamba fordulok, pedig nagyon nem kéne. Nem lenne szabad, hogy megint kizárjak mindenkit az életemből és csak magamba probáljak minden lerendezni , mert tudom, hogy nem fog menni és kattogok rajta napokat. Nem szabad azt csinálnom, mint pár honappal ezelőtt. Hogy bár senki sem látta teljesen magam alatt voltam. És  bár sokan mondják hogy nem vagyok jó színész, hát amikor tényleg nagy a baj nálam, akkor kevesen vannak akik jobb színészek nálam. Felveszem a maszkomat, ami alá nem engedek csak egy, maximum két embert. Nem engedem, hogy bárki tudja, mi van velem, hogy bárki is lássa mi van a maszk alatt.
Annyi minden száguldozik a fejemben, hogy  az már talán nekem is sok. Kattogok éjjel-nappal. És hiába olvassátok figyelve mikor irom le a bajom, hát el kell hogy keserítselek titeket ugyanis nem fogom leirni mi a bajom konkrétan. Csak muszáj kiirnom magamtol az érzéseimet kicsit. Amugy is már rég irtam, hát itt volt az alkalom, hogy megint szövegbe foglaljam magamat.  És bár itt ülök a gép előtt gépelve szövegem mégse tudom mit irjak. Hogy hol kezdjem, hogy hogy fogalmazzam meg azt amit most érzek. Mert ez elég nehéz. Még nekem is aki akármit kimagyaráz vagy megprobál megmagyarázni.
És most mégis elakad szavam és nem tudok semmit se szavakba foglalni. Nem tudom jol van e ez így.  Káoszt érzek magamban amit hiába probálok tisztázni, magyarázni, hiába gondolkodok rajta egyszerüen nem értek.
Annyit kattogok, hogy mostanság elég rosszul alszok. Pedig rolam lehet aztán azt mondani, hogy hétalvo vagyok, mert rengeteget alszok. Bár ez most is megvan csak sokat kelek fel éjszakánként. Nem is értem. Talán nem is kell értenem. Most vagyok azon a ponton, hogy csak feküdnék vagy aludnék, hogy ne járjon semmin az agyam, csak legyek a semmibe. Szeretnék kifeküdni az ég alá és nézni a csillagokat ahogy vakitva fénylenek az égen. Akarom nézni a holdat napokon keresztül,  ahogy szép lassan felkel és lenyugszik. Szeretném ezeket, mert talán egy kis megnyugvást adnának nekem. Talán elterelnék a figyelmem azokrol a dolgokrol, amik mostanság az agyamba férkőztek és nem tágulnak onnan el. De nem tehetem meg. Nem tünhetek el csak igy nyomtalanul csak azért, hogy nekem jo legyen, mert nem foglalkozhatok csak saját magammal. Ugyhogy csak az ágyban fekszek és a plafont nézem, ami sajnos nem nyugtatja meg sem a szivemet, sem a lelkemet. De ha nincs más, hát ez is elég lesz nekem.

Ha valaki olvassa ezt és nem ért belőle semmit akkor nem hibáztatom szerintem még én se értem majd egy pár honap mulva, de ugy éreztem ezt most igy és most kell leirnom.

Nem is fáj már, úgy fáj....

Nem irok igazábol blogot csak egy számot rakok ki... ha meglátja a cimet tudni fogja h neki szol és hogy miért...

http://www.youtube.com/watch?v=zIpobX7dl5I&feature=player_embedded

"Csillagok idején veled leszek én, legyen, ahogy választod

Lángolunk te meg én, sehol az erény, leveszed az álarcod

Nincs szerelem és nincs más szabály: sose sírhatsz, ha fáj"

sokminden...

Huh hát mit is mondjak irtó rég irtam már bejegyzést pedig jo sok minden történt. De valahogy nem volt nagyon kedvem irni, bár most sincs az a nagy ihlet.
Hát először is kezdeném azzal, hogy para volt nagyon az évvégi eredmény, ugy nézett ki, hogy megbukok, de nagynehezen sikerült kijavítanom. Ugyhogy egy probléma megoldodott ezzel hál isten. Bár elég nehéz ugy tanulni az embernek, hogy millio pici gondolat száguldozik a fejében. De a lényeg a lényeg, hogy sikerült.
Miután ezen tul voltam jöhetett hát a szerenád ami enyhén fogalmazva egy nagy kalap sz.r volt... És hogy miért? Mert nem egy összetarto osztályrol van szo. Mindenki összevissza ment, ha az egyik fele jobbra, akkor a másik fele csak azért is balra ment. Ugyhogy ez nem marad a maradando élmények között az is biztos. Másnap volt a bolondballagás. Hát az se volt egy nagy élmény.

Bár jo dolog volt, hogy beöltözhettünk, ez is ugyanugy zajlott, mint a szerenád. Mindenki másfelé, és elég hamar végigjártuk a sulit is. Dehát nem is számitottam másra, szoval nem nagyon csalodtam ebben a napban sem. Másnap pedig a várva várt ballagás. Mármint a sokak által várt ballagás.

Én annyira nem vártam, mert szerintem nem egy nagy cucc az, hogy az ember elballag egy iskolábol. Szoval számomra csak annyi volt hogy szépen ki kellett öltözni, hajat, sminket megcsinálni és várni a sok sok rokont. Hát nekem jo sokan voltak a rokonok, kaptam millio meg egy virágot, ugyhogy lassan virágüzletet is nyithatnék. Fáraszto volt a ballagás a nagy semmittevésbe elfáradtam, meg persze abban is hogy orákat kellett állni egy helyben egy magassarkúban ami nem volt épp kellemesnek mondhato. De nem baj kibirtam nagy nehezen. Miután megvolt a nagy ballagási összeröffenés a családdal, jöhetett az amire én vártam. A buli. Elmentünk egy helyi szorakozohelyre, ahol volt élőzene egy zenekarral, amit bár nem ismertünk pár pohár alkohol után már nagyon élveztünk mégis. A társaság is jo volt sokat nevettünk, elfoglaltuk magunkat. Képet erről nem teszek a blogomba, ugyanis jobb őket inkább nem látni. Végülis két helyen voltunk ugyanis egy másik helyre is átmentünk, bár ott nem időztünk tul sokat. Végülis 2-3 környékén értünk haza. Iszonyat fáradt voltam már ugyhogy hamar el is aludtunk. A másnap viszont nem volt mondhato épp kellemesnek, de megérte az előző estéért.
Vasárnap pedig egy fontos nap volt számomra. Igen május elseje. Erről mindenkinek a májusfa meg a városi rendezvények jutnak eszükbe, de számomra teljesen mást jelent az éven. Méghozzá egy évfordulot. És hogy miét is? A számomra legkedvesebb embert pontosan május elsején egy éve ismertem meg.

Akit ma már a testvéremnek tekintek. Ő a legfontosabb számomra, aki segit mindenben és tudom hogy bármikor, azaz BÁRMIKOR számithatok rá. Sose fogok még egy ilyen embert találni és nem is akarok. Tökéletesen kiegészitjük egymást. És 1.-én volt egy éve, hogy egy fellépés alkalmával megismertem. Ugyhogy fontos dátum ez nekem, bár a dátumokat nem jegyzem meg könnyen ezt mégis meg fogom örök életemre.
Hát ugy tömören ennyi mi nden történt velem, most az érettségi időszakába vagyok szoval azzal foglalkozgatok már ha lehet igy mondani azt h semmit sem tanultam irásbelire, mert szerintem már fölösleges. Majd szobelire tanulok. Ugyhogy ennyi. :)

Azt hiszem el kell gondolkodnom pár dolgon. Dolgokon, amik fontos mérföldkövei lehetnek az életemnek. De azt se tudom, hogy hol kezdjem. Rengeteg dolog van amin át kellene rágnom magam, hiszen nemsokára kikerülök az ugynevezett nagybetűs ÉLET-be. És persze nehéz elindulni életünk utján. Ugy gondolom viszont, hogy minden csak hozzáállás és akarás kérdése. És én probálok pozitivan hozzáállni. Csalodásokkal lesz tele most az életem, de egyszer mindent át kell élni.

Ez az út néha napsugarakba fog pompázni, mindent jonak és tisztán fogok látni. Boldog leszek és minden sikerülni fog. De ahogy lenni szokott napsütéses idő után jönnek a fekete fellegek és eltakarják a napot. Velem is igy lesz tudom. Mindent feketén fogok látni, semmi sem ugy fog menni ahogy én akarom. És talán amikor már kezd felszáradni az eső és vihar után utam, köd száll majd le és semmit se fogok látni. Nem fogom tudni, hogy merre menjek, hiszen köd fogja fedni szemem előtt az utamat. Nem fogom tudni, hogyan tovább, hogy mi lenne a helyes, de azt is tudom minden megoldodik. Viszont mindig ott lesz életem minden részén a fekete éjszaka, ami igazán én vagyok. Félre ne értsetek nem vagyok negativ gondolkodásu ember, csak két lábbal állok a talajon és tudom, sose az fog történni amit akarok, viszont el fogom érni céljaimat ha teszek értük.
Kicsit más téma de van ami nagyon bánt. Méghozzá az, hogy jelentkeztem az X-faktorba de egy számomra nagyon kedves ember ebben nem támogat. Nem azt szertném, hogy azt mondja örül neki, csak azt, hogy mellettem álljon. Azt is tudom, hogy meg akar védeni, viszont épp "felnövőben" vagyok, saját magam hibáimbol kell tanulnom. És az a baj, hogy ez nem fog menni nélküle. Nem testileg kell h mellettem legyen, csak a tudat, hogy szurkol nekem. Persze nem kérhetek tőle olyat, amit ő nem tart helyesnek. És nem is kérem tőle.
Nem tudom, hogy hogy lesz vagy mint lesz egy biztos ugy érzem meg kell probálnom. Nem hiába jött a hirtelen megérzés és ötlet hogy jelentkezzek. Ennek oka van, mint már oly sok mindennek az életemben. Remélem ha most a megérzéseimre hallgattam, akkor legalább segitenek is.

Kicsi vers legbelülről

Mély, erőteljes dobbanás szívemben,
Nagy, éles kés kezemben.
Azon gondolkodok mit kezdjek vele,
Letegyem vagy mélyen döfjem szívembe.

Elmélázva nézek az ablakon kifelé,
Hogy lehet, hogy minden gondolatom az övé?
Miért van az, hogy akár egy pillanat alatt
Átsuhan az agyamon egy véres gondolat?

Elképzelem, ahogy hajam szemembe hullik,
Ahogy arcomon a könny folyik,
szívemet a penge égeti élesen,
Ujjaimon csorog a vér mézédesen.

És én bámulom mindezt kisírt szemmel
Hasít a fájdalom, de nem érdekel.
Mosolyra húzódik kicsiny ajkam
Ez vagyok én, saját magam?

Igen, bármilyen furcsa is ez,
Elhagy az erő, közel vagyok a véghez.
És utojára még egyvalamit kérdek én
Mi lenne ha mindezt megtenném?

Minek a szív ha csak fájni tud??

Gondolom ha valaki olvassa is ezt a blogot , úgy tűnik mindig szomorú vagyok, és hát igazábol ez vagyok én. Szokjátok meg, hogy nagyon tudok nevetni, de egy egy mosoly és és nevetés mögött sajnos nincs ez így. Főleg most... Kétségbe vagyok esve. Hihetetlenül félek, mert elszurtam valamit, amit nagyon nem kellett volna. Mégpedig a sulit. A jegyeim szörnyűek, sőt még annál is rosszabbak. Nem tanultam semmit az éven, pedig most kellett volna legjobban, hiszen végzős vagyok. A nyakamon az érettségi, de ha így haladok, nem mehetek érettségizni. Rettenetesen félek. És persze azt is tudom, hogy egyes egyedül az én hibám senki másé. Tanulnom kellett volna, amit nem tettem, és ezért csak magamat vonhatom felelősségre. Nem hibáztatom tanáraimat sem , hiszem ők probálnak segiteni, de ugy tűnik rajtam már nem lehet. Nem tudom mi lesz velem. Tanulnom kellene ezt is tudom. Viszont sajnos azzal se oldok meg semmit, hogy bár átmegyek évvégén az érettségit pedig nem fogom tudni megcsinálni. Ne értsetek félre nem a rendes érettségitől félek én, hanem nekünk szakmai tantárgyaink vannak mind német nyelven. Iszonyat nehezek. Ráadásul én nem tudok semmit sem.

Úgy érezem olyan vagyok mint egy bukott angyal, akinek semmi más dolga nem volt, mint más álmára vigyázni és még erre se voltam képes. Anyukám bizott bennem, bár sose látott tanulni, tudom bizik abban, hogy valahogy megcsinálom az érettségit. De csalodást fogok neki okozni. Ami nagyon fáj nekem, mert bizonyitani akartam neki, hogy igenis menni fog. De ugy tűnik ez nem igy van. És nem mellesleg magamnak is akartam bizonyitani, hogy minnél hamarabb elmehessek ebből az iskolábol és az álmaim megvalositásán dolgozzak. De ugy tűnik ez se fog menni. Rettentően csalodott vagyok. Saját magammal szemben. Hogy ennyire nem voltam képes... De persze megérdemlem, az én hibám, hát vállalnom kellesz a következményeit, ha igy lesz.
Erről nem is irok többet, mert a sírás kap el, ha csak rá gondolok.
A másik, hogy még mindig hihetetlenül hiányzik Marika néni. Nem tudok rajta túljutni. És sajnos ez is a tanulás hátrányára megy. Ha egyhelybe ülök elkezdek előre hátra ringatozni. Azt hiszem ez lelki probléma persze nem tudhatom. De nem szándékos a dolog, csak ugy néha jön magátol. Nem tudok dolgokat megemészteni és sajnos ez se megy.
És a problémám még mindig a szivhez kapcsolodik, ugyanis egy fiuval se mennek tul jol a dolgok. Ugy tünik, most megint összefogtak odafennt ellenem. Semmi gond már kezdem megszokni lassan azt hiszem...

Régen irtam és nem is nagyon fogok most se..csak tudjátok, élek csak épp kicsit szarul mennek a dolgok, sokminden összejött. Ugyhogy kicsit magam alatt vagyok, se írni nincs kedvem néha még a zenéhez se ami nagyon zavar, mert mint tudjátok az az életem. Szoval most nem vagyok épp a toppon, de nincs kedvem még kiirni se magambol. Viszont a jo hir h élek :)..... még....

Csak egy nap.....

Furcsa egy kép itt nemde? Nos nem ismeretterjesztő blogot fogok irni, csak megfogott az a élet ami ezeket az állatokat körüllengi. Ez egy kérész bogár. És mint tudjuk ezek a bogarak mindössze egy napig élnek. Egyetlen napig... Egy nap alatt kell kikelniük a petékből, kiúszni a vízből, levedleni bőrüket, megtalálni "életük párját", párosodni velük és lerakni petéket, amik majd később kikelnek és ugyanez vár majd rájuk is. Annyira furcsa lények ezek. Mindössze 24 orájuk van arra, amire nekünk embereknek, vagy akármelyik más állatnak akár több 10 éve van. És mégis képesek azt megtenni ez idő alatt, ami némely embernek egy életen keresztül sem. Érdekes, hogy amit mi nem tudunk, az ennek a bogárnak a génjeibe van. Tudja, hogy meg fog halni, hogy mennyi ideje van mindenre. És képes élni ugy, hogy minden a legjobb legyen.
Azon gondolkodok, hogy mit tennék ha én is tudnám ugyanezt. Ha bár emberből lennék, de ugyanigy csak egy napom lenne az életre és tudnám is ezt a tényt. Őszintén megmondva fogalmam sincs így hirtelen.

Azt hiszem megtenném azokat a dolgokat, amikhez most nincs bátorságom. Azokat, amiket mindig is meg szerettem volna tenni, de elég erőm nincs hozzájuk. Apróságoktól kezdve sok fontos dologik. Például divatbemutatot tartani egy barátnőmnek vagy barátomnak egy ruhaboltba, vagy elmenni egy álarcosbálba nagy gyönyörű ruhába, táncolni és énekelni az utcán, úgy hogy nem érdekel ki mit szol, vagy elmondani a kiszemelt fiunak, hogy mit is érzek iránta, vagy egyszerüen megcsokolni az esőben. Énekelni színpadon oriási közönség előtt, és mindenki nekem tapsolna. Vágyak, álmok, baromságok, amikhez nincs elég erőm hogy megtegyem. Ezalatt az egy nap alatt megtenném mind. Nem érdekelne ki mit szol, nem érdekelne tetszik e valakinek amit csinálok. Csak csinálnám azt amihez kedvem van és ami jol esik.
Mennyire érdekes ez... Az ember mi mindent meg nem tenne, ha merne, ha tudná egy napja van. Talán mindenkivel el kellene ezt hitetni és akkor az emberek nem lennének ennyire korlátok közé szoritva...

MI ez????

Tudjátok már ti is hogy mindenem az éneklés. Hogy anélkül nem tudok létezni. Csakhogy van egy kis gond most.

Ugyanis a nap akármelyik percébe énekelnék. Akármikor. Ha éjszaka felkeltenek akkor is, ha reggel álmos szemmel és megszolalni sincs kedvem hangulattal akkor is, a nap bármely pillanatában. Két napja ez megváltozott. Egyszerüen nincs kedvem énekelni. És nemhogy énekelni, de még a zenét se kapcsolom be csak nagyon ritkán. Valami baj van. Valami nagyon nagy baj lehet, ha ÉN aki zene nélkül egy napot nem bir ki, most kedve nincs hozzá. Meg vagyok riadva. Hihetetlenül félek, hogy valami van, amit még magam se tudok. Sose volt még velem ilyen.
Lefeküdtem az ágyba, bekapcsoltam a zenét és ugy döntöttem, hogy márpedig ha van kedvem ha nincs énekelni fogok. És egyszerüen azon veszem magam észre, hogy éneklek éneklek és egyszer csak abbahagyom és fekszek az ágyba és semmire se gondolok. Csak fekszek, mint aki hallott, de szíve még dobog.
Semmihez sincs kedvem. Nem csak énekléshez és zenéhez. Legszivesebben egész nap az ágyba feküdnék és néznék ki a fejemből mint egy hulla. Persze ezt nem tehetem meg.
És egy a baj. Halvány lila gőzöm nincs miért van ez igy. Miért ez az érzés, vagyis nem is érzés, hanem ez a semmi állapot ami most van nálam. De nagyon remélem gyorsan eltűnik mert ez igy nem állapot. Szeretnék megint ugy kelni és feküdni, hogy el akarok énekelni valamit, hogy hallani, érezni akarom a zenét. Hiányzik ez az érzés. Nagyonis.
Addig amig nem leszek ujra "normális", addig probálom magam ráerőltetni az éneklésre és a zenére, bár olyan mintha nem is hallanám, hogy megy valami. Az agyam szinte kizárja, hogy valami hanghatás is van körülöttem.

Remélem hamarosan elmúlik.....

Gábriel Archangel-nek :)

Nos számomra a zene, az éneklés ilyen formába önthető szavakba...Vagyis valami hasonlo, mert amit akkor érzek, amikor éneklek azt nem lehet leirni, ez a vers csak egy töredéke annak....

Hogy mit érzek mikor éneklek?
Azt hogy az égen a nap miattam kerek,
Hogy a hold csak nekem ragyog,
hogy értem fényesek a csillagok.

A szívemben szikra pattan,
Lelkemben ezer ütem dobban.
Véremben dörömböl a zene,
Ki akar törni, nincs mit tenni ellene.

Hagyom hát had tomboljon,
Ezt az érzést soha vissza nem fogom,
éget a dallam akár a tűz,
A zene az, ami minden rosszat elűz.

Ha boldog vagyok azért éneklek
Mert hangot adok szeretetemnek.
Ha rossz a kedvem sírva dalolok,
Igy elengedek minden bánatot.

A zene beragyogja lelkem egészét,
Ha nem lenne, a világ darabokra hullna szét.
Tényleg nem tudom mi lenne velem,
Ha dalba nem foglalhatnám minden érzésem.

Így a zene az én vallásom
Az éneklés az egész világom.
Nincs más hát csak hogy megköszönjem,
Köszönöm ezt az áldást Istenem....

Remélem értitek már mit érzek akkor ha végre szabadjára éneklek.... De ha nem, hát énekeljetek egyszer ugy, hogy mindent elfelejtetek és csak a zenére figyeltek. Majd meglátjátok a zene gyógyír mindenre...

"A zene magasabrendű minden tudománynál és filozófiánál"
Ludwig von Beethoven

csak egy kis semmiség...

nem kommentálok semmit csak annyit hogy hallgassátok és olvassátok a szöveget...

Ti tudjátok?

(ezt a bejegyzésem csak papirrol másolom, mert órán irtam iskolába, akkor jött az ihlet)
Tudjátok mindenki életében eljön az a pillanat, amikor elgondolkodik arról, hogy miért is jött ő a világra. Én ugy gondolom, hogy ha valaki megszületett, akkor annak dolga van itt. Lehet,hogy az, hogy jobbá tegye a világot, lehet, hogy megmentsen életeket. De egyszerüen az is lehet, hogy valaki feladata az, hogy mosolyt csaljon egy - egy ember arcára, vagy hogy mellette legyen hogyha szüksége van rá. Viszont olyan is van, aki azért született meg, hogy öngyilkossággal, vagy korai halállal rádöbbentsen dolgokra. És bár akkor fáj hozzátartozoinak, de oka van és igy kellett történnie. Mert mindennek oka van, még ha néha nem is értjük és tudjuk felfogni abban a pillanatban, hogy micsoda is az.
Néha ugy érzem vannak olyan emberek akiknek jobban örülnék, ha nem is lennének. Itt ülök az iskolaterembe, körülnézek és kapásból vagy 5 ilyen embert tudnék mondani.

De rájövök arra, hogy igen kellenek ők is. Méghozzá azért, hogy tudjam, ilyen ember nem akarok lenni. Az élő példák arra az emberekre, akikben semmi gerinc és emberi érés nincs. Semmi perc alatt kibeszélik barátaikat. Egyik percbe veled nevet és mihelyt hátat forditasz már ki is beszélt. Hányingert tudnék az ilyen emberektől kapni. De jó, hogy vannak. Ilyen emberré sose akarok válni. SOHA.
És most kicsit azon gondolkodok, hogy én miért is vagyok. Hogy az én szerepem hol van a társadalomban? Fogalmam sincs. Talán még nem is kell tudnom igazábol. De azt tudom, hogy milyen nem akarok lenni.
Azt hiszem majd eljön az idő amikor rájövök az én létem értelmére is. De ha eddig nem tudtam, akkor nem is kell tudnom még. Mindennek eljön az ideje. A jó dolgokhoz idő kell....

Álom vagy valóság?.....

Álmomban egy lakásba voltam. Nem voltam egyedül. Ott volt velem egy-két családtagom is. Ismertem a házat. Vagyis nem a házat, hanem a két szobát, ahol voltam. Gyerekkori emlékeknek tüntek amik ott voltak. Játékok. De minden ismerös volt ott akkor. Mindent megnéztem és mosolyogva csillogo szemekkel bámultam. Egy nagy gardrob volt az egész szoba. Tele polcos szekrényekkel, és mindegyiken játékok. Kirakok, társasjátékok. És otthon éreztem magam. Hirtelen eszembe jutott, hogy van egy másik szoba is. Oda is átrohantam, ahol egy ágy volt és ott is rengeteg játék és emlék. És otthon éreztem magam. Mintha minden egyes részletét ismertem volna a szobának. Fura volt.

És álmomban tudtam itt már jártam, ebben az álombéli házban már voltam egyszer, már jártam itt, ezért tudok mindent, hogy mi hol van. Ezt mondtam azoknak is akik ott voltak velem. De nem hitték el. Pedig voltam már ott, mondtam nekik,de azt mondták ez lehetetlen. De én tudom, hogy nem az első volt, hogy ebbe a két szobába betettem lábam. Nem tudom, hogy csak álmodtam e vagy tényleg igy van, de mikor felkeltem ugy éreztem egyszer már álmodtam ezekkel a szobákkal, és régen kislánykoromban tényleg jártam már ott egyik álmom során. Nem tudom eldönteni melyik a valos a kettő közül. De talán a szivem mélyén tudom, a valoság az, hogy kisgyermekként már jártam ott. Persze a képzelet is játszhat velem. Nem tudhatom.

De kicsit ez az élmény hatása alatt vagyok. Föleg azért mert álmomban ugy éreztem nagyim is ott volt. Nem láttam, de mintha ő lett volna ott, mintha .....nem tudom leirni igazábol. Csak éreztem hogy az az ő helye. Nem az ő lakása, csak egy hely ahol ő van. És összeszedte azokat amik nekem fontosak voltak gyerekkoromban. Viszont a játékok amik ott voltak nem voltak ismerősek. Nem az én igazi játékaim voltak. De abban a világban magaménak éreztem mindet. Egy egy emléket, gyerekkorom egy kicsiny darabját éreztem bennük. Fontosnak éreztem leirni, mert a hatása alatt vagyok, nem tudom valóság vagy képzelet szülötte volt e ez az álom. Nem tudom játszik e a képzeletem velem, vagy a szivem akar valamit közölni. Nem is számit, egyszer biztos rájövök mi volt az értelme ennek az álomnak.


"Mi egy emlék? Olyasmi, mint egy álom. El lehet mesélni, de hogy valójában micsoda, hogy valami-e egyáltalán, arról fogalmunk sincs, azt senki sem tudja."

I'd lie...

I don't let nobody see me wishing he was mine....


Ez a szám az, amit néha ugy érzek mintha a szivemből szedték volna ki a szavakat... Nagyon szeretem. És biztos nem én vagyok az egyedüli lány aki ugy érzi rá illik ez a szöveg, de engem megfogott bár egy könnyü kis tinidal. Nem tudom mi üt néha belém de teljesen átjár ez a zene és ilyenkor nem tudok csak egy emberre gondolni. Talán nem kellene. Lehet a magány teszi, az, hogy sokszor érzem magam egyedül ezen a világon hiába vesz körül millio ember. Nevetek. Azon, hogy megint hülye vagyok. De semmi gond már megszoktam. Megint saját magam alatt vágom a fát. Mert egy idő után mint minden más, ez is fájni fog. Pedig nem lenne szabad megengednem magamnak ilyet. Erős vagyok, nem hagyhatom, hogy valaki is gyengének lásson.

Probálok csak a zenére figyelni, nem a szövegre. Probálom kizárni a külsö tényezöket, csak a semmire figyelni. De sajnos akárhányszor hallom ezt a számot egy ember aki eszembe jut. Félre ne értsetek, nem vagyok szerelmes. A szerelmet nem ismerem és nem is akarom soha. Csak tudván ennek a dalnak a szövegét mindig csak ez az egy ember jut eszembe. Fura egy dolog ez.

And if you ask me if I love him, I'd lie....

Ami az életben nem lehet a tiéd...

Az ember úgy van felépítve, hogy amit igazán, szívből szeretne, nem kapja meg. Persze kivételek itt is vannak mint minden másban. De szinte minden esetben ez a jellemző. Ha szeretnénk valamit, ami nem csak egyszerű fellángolás valamiért vagy valakiért, akkor azt nem fogjuk megkapni. Nem értem ennek okát, de szerintem ez igy van a legtöbb esetben. Fura is ez. Nem értem. Ha valaki valamit annyira szeretne, miért nem kaphatja meg? Miért van az, hogy pont azt, amire már évek ota vágyodik nem kapja meg. Ha pedig egy egyszerü fellángolásrol van szo, akkor azonnyomban. Van aki éveket is várna egy állásért vagy épp a hőn áhitott személyért mégse kapja meg. Valamikor meg megtetszik egy munka vagy egy férfi/nő és máris megkapja. Aztán rájön mégse volt az aminek látszott.
Tudjuk azt, hogy amire évek ota vágyunk, abban nem csalodhatunk. Mert bár biztos találnánk benne hibát, elvenné rossz érzetét az, hogy igenis végre megkaptam azt amire oly rég ota várok. Ezért nem is csalodunk igazán benne. Hisz a vágyainkba nem is tudnánk csalodni, még ha akarnánk se. Azok tökéletesek, akár a lenyugvó nap egy szép nyári estén, vagy egy este, amikor óriási pelyhekben szállingozik a hó. Gyönyörüek és nem tudunk bennük csalodni.

Ami az életben nem lehet a tiéd... az az a dolog, amiről minden éjszaka álmodsz, ami a szived legbelsejében van, amit másnak sose mondanál el, mert félted. Ez (kivétel van) sose lehet a tiéd. Mert az élet nem olyan mint a tündérmesékben és nem adja meg. De nem is baj, hiszen mindig lesz valami amiért probálsz tenni, amiért élsz és dolgozol. Ezek a dolgok hajtják az embert, hogy egyre többet tegyen az életében. Ha nem lennének vágyaink, nem lenne miért tennünk...

Vágyakozz minden percben hogy az életed minnél előrébb menjen, és ha majd visszagondolsz pár év mulva meglátod mi volt az amit igazán szerettél volna. Vágyaid soha ne add fel, mert azok azok, amik miatt a szíved még dobog...

Élet fekete - fehérben...

Biztos mindenki volt már ilyen helyzetbe mint most én de ugy érzem le kell irnom érzéseim... Hát itt vannak :

Ugy érzem magam mintha teljesen egyedül lennék a világon, mintha senki sem számitana, mintha senki se lenne ott. Mintha a semmibe lebegnék, körülöttem csak a feketeség és az orromig se látok el. De ez nem olyan sötétség mint az éjszaka hanem mintha csak lennél és körülötted a szo szerinti semmi lenne. Elég nehéz megfogalmazni egy olyan dolgot amit igazábol nem is lehet leirni pontosan. Nem is probálkozok a leirásával. Remélem hogy igy megértitek ha meg nem akkor meg az egészet át kell élni és érteni fogjátok. De nem kivánom, hogy átéljétek. Olyan mintha egy kisebb depresszioba estem volna. Nem tudom miért, bár biztos hogy megvan a maga oka, de nem is akarok se gondolni rá, se elkezdeni megoldani. Ha eddig nem oldodott meg akkor már nem is fog és nem is érdekel. Probálom kizárni a fejemből az ilyesfajta gondolatokat. De iszonyatosan nehéz. El se hinnétek mennyire. Amikor minden hülyeségről ezek a gondok jutnak eszedbe az kicsit szar érzés.

Volt egy blogom ami az elmulásrol szolt. Igen meghalt valaki akit nagyon szerettem és bár tudom, hogy sokkal jobb igy azért fáj. Amikor valaki őszinte részvétet kiván és én ránézek mosolyogva azt mondom semmi gond sokkal jobb volt igy neki, igy is gondolom. Viszont este amikor lefekszek az ágyba aludni és eszembe jut akkor teljesen más. Nem egy éjszakát kezdtem könnyes szemekkel mert igenis fáj. Erősnek probálom mutatni magam minden helyzetben és probálok is az lenni, csak az a baj, hogy amikor halmozodnak a gondok amik megterhelik a lelkem akkor már nem tudok olyan lenni mint akit sokmindenki lát. Nem akarok gyenge lenni, mert kihasználják...
Csalodtam pár emberben az elmult idöszakban ami ismét egy szörnyü lelki törés volt számomra. Rossz érzéssel tölt el, hogy akibe rég minden hitem belevetettem ennyire semmibe néz. De biztos megvan az oka és én hibáztam. Elszurtam ez van, ezt érdemlem. De azért nagyon rosszul esik.

És egyszerüen csak lebegek a semmi közepén probálok semmire és senkire se figyelni, semmire sem gondolni. Kizárni mindent ami jo és rossz, kizárni az érzelmeket, a gondolatokat, a fájdalmat , az örömöt. Mindent... De nem megy mindig. Valamikor elkap egy rossz érzés és minden ugy érzem összeomlik a világomba és én probálom felépiteni de nem megy. Egyszerüen nem megy. Persze vannak jo napjaim is, amikor meg ugy érzem helyre álltak a dolgok. De mindig van valami ami egyszerüen ráébreszt arra, hogy "héé ébredj fel, már rég nem álmodsz...". Igy hát probálok egyszerüen csak élni egyedül mindent kizárva.
Lásd egyedül olyannak a világot, mint mással ugy ahogy sose fogod. És mégis ha egyedül nézed fekete és fehér ha valakivel megosztod szinesen csillog... De most ugy érzem jobb fekete-fehéren látnom a világot, mert akkor nem csalodhatok a szinekben....

no comment....

Nem tudom ti hogy vagytok vele, de nekem vannak hülye perceim, oráim, napjaim. Most például egyszerüen egyedül érzem magam. Ugy mintha senkit sem érdekelnék semmilyen formában. Mintha mindenki leszarná, hogy én mit csinálok, hogy vagyok, egyáltalán élek e. Ürességet érzek valahol. Csak nem tudom hova rakni ezt az érzést. Furcsa, de nagyon. Egyszerüen nem tudom hova rakni az érzést, ami most bennem van. Olyan ürességet érzek, hogy az képtelenség, ilyet ember nem is érezhet. Amikor nem hivnak a barátaid, hogy mi ujság van veled, vagy nem e mentek ki egy sétára. Senki. Persze mindig vannak kivételek.
Valoszinüleg az oka ennek az egésznek az, hogy két barátomat ugy érzem elvesztettem. Ami nagyon zavar. És nem tudom mit tegyek. Bár már lassan ugy vagyok vele, hogy én probáltam nyitni feléjük, de ök egyszerüen nem voltak felém hajlandoak érdeklödést mutatni. És szerintem nem mindig egy ember dolga nyitni két ember felé. Lehet bennem van a hiba. Sőt biztos hogy bennem van hiba. De ennyire nem hinném. Nem csak az én hibám, hogy ez ennyire elfajult. Szerintem egy barát dolga az, hogy biztassa a másikat. Én ilyet sosem kapok. Ha uj hajam van fikázzák, ha nem uj akkor azért fikázzák, ha feketével van kihuzva a szemem az a csunya ha nincs kihuzva akkor az a csunya. Én ezt nem tudom sokáig elviselni. Egyszerüen azért mert egy baráttol nem ezt várja el az ember. Én sem. Azt várom el, hogy ha szar a hajam megmondja hogy figyelj sztem ez lett olyan jo ha el van kenödve a sminkem szoljon és ne röhögjön a hátam mögött egy orát ugy hogy nem szol.
Igazábol azt nem értem, hogy miért fáj ennyire. Le kéne szarnom az egészet mert nem érdemel szot sem már a dolog. Mert ha ez egy két hete menne okés... de ez már kb két honapja megy. Ami hihetetlen irritálo és fájo számomra. Nem vagyok képes egyszerüen elviselni azt ha pont azok bántanak akiknek elvileg pont hogy szeretni kellene. Dehát igen... Akit legjobban szeretsz az tud legjobban hátba szurni. Már megszokhattam volna. De szerintem az ember ilyet nem tud megszokni. VIszont el kell fogadni, nincs tul sok lehetöség. Csak fáj és ezt az ürességet érzem. Ami fel fog emészteni már elöre látom.
A legrosszabb, hogy még meg is probáltam megbeszélni a dolgot és még mindig ugyanugy megy tovább ez a dolog. Ez fáj a legjobban, hogy nem ültem ölbetett kézzel és vártam a csodát hanem megprobáltam normális keretek között megoldani és még igy se. Hát ezek után szinte biztos vagyok benne hogy nem az én hibám. De hát végülis ha két ember ellenem fordul szinte akkor biztos én vagyok a hülye.
Hát ez van.. ezt kell szeretni és el kell fogadni, különben fel fog emészteni amit nem akarok. Mert ha öket hát engem se kellene hogy érdekeljen. Csak ne lennék ilyen ragaszkodo ahhoz akit egyszer már megszerettem... Mennyivel könyebb lenne minden....

Álmodom...

Érdekes egy dolog a zene. Minden emberből más dolgot hoz ki. Érzelmeket: nyugodságot, sírást, boldogságot, egy szép vagy épp rossz emléket. Mindenkiből mást, minden különbözö zene. De ezért van, hogy érzelmeket hordozzon.
Két számot hallgatok még irom ezt a blogbejegyzést. Az egyik Jason Walker-Down cimü száma a másik pedig Pink- Fuckin' perfekt cimü száma. Mindkettö elég más stilusu szám és mégis ugyanazt az érzelmet hozzák ki belölem. Az álmodozást. Azt, hogy elképzelem milyen lenne ha...

Mi lenne ha most valaki szorosan átölelne, mint a filmekben, amit mindenki olyan szivesen néz. Ha megtenne minden baromságot csak azért, hogy elérjen és megkaphasson, ha játszanom kellene vele, hogy még jobban kelljek neki. Ha a szüleim titanának tőle, vagy épp egy félreértés miatt azt gondolnám, csak játszadozik velem. De egy dolog lenne velem a végén, mint minden filmben. Happy End. Ha végülis rájönnék, hogy nem tudok nélküle élni és ő se nélkülem. Az utolso pillanatban rájönnénk és a világ legszebb csokját ajándékoznánk egymásnak. Mélyen egymás szemébe néznénk és a legszerelemesebb tekintettel azt mondanánk egymásnak "szeretlek". És minden jo ha a vége jo.

A másik amiről csak álmodozok, az az a dolog ami már jopár éve a szivem legközepén van. Az éneklés. Hogy ott állok a szinpadon és mindenki csak rám figyel. Éneklek és mindenki sir. Nem a bánattol, hanem a meghatottságtol, vagy épp attol, hogy egy szép emléket hozok fel benne énekemmel.

Hogy ott állok a szinpadon, és mindenki csak azért jött, hogy hallhassa, hogy éneklek. Hogy mindenki nekem tapsol, hogy velem együtt éneklik az Én dalaimat. Hogy mindenkinek megmutassam, ezért dolgoztam már gyerek korom ota és nézzétek sikerült. Ott állok a szinpadon, azért, mert engem akartak, mert azt akarták én énekeljek, rám voltak kiváncsiak. Ez az amiről álmodok titkon. Látom az emberek szemén, arcán, hogy elismerék azt amit csinálok, hogy tetszik nekik amit alkotok. Hogy megmutassam, igenis érek valamit, van amiben jo vagyok és nem adom fel azt, amit már gyerek korom ota kitüztem magam elé. Álmodok rola...

Lefekszek az ágyamba, lehunyom a szemem, szempilláim remegnek, belépek az álmok világába és látom magam elött mindazt amit most leirtam. Egy tökéletes életet mindazzal, amit csak valaha kivánni tudnék az életben. Ez a két szám ezeket az érzelmeket hozza ki belölem. Látom életem kis filmjét leperegni. Azt a filmet, amit nem megéltem csak elképzeltem magamnak. Reggel pedig mikor felkelek, tudom mindez csak álom, ezért visszaalszok, hogy sose felejtsem el mit szeretnék elérni. Ha egyszer végleg felkelek tudjam mi az amit elképzeltem és hogy meg kell valositanom minden áron. Nem szabad feladnom, semmi nem foghat vissza. Semmi.

U.i.: Egy zenére nem csak táncolni lehet, hanem álmodozni, elgondolkozni mit is akarunk még mi az életben, és hogy mit is akartunk régen, majd elgondolkozni mennyire is valositottuk meg azt amire mindig is vágytunk. És ha még csak köze sincs a kettönek egymáshoz akkor el kell gondolkoznunk jo uton járunk e. Én szeretném majd 30 évesen meghallgatni ezt a két számot és lepörgetni magamban hogy régen mit akartam és hogy akkor mi vagyok és azt látni, az égvilágon semmi különbség nincs a kettö között...

halál....

Irnom kell... ki kell irnom magambol azt ami fáj... nem mintha nem lenne nagyon sok barátom aki most mellettem áll, de egyszerüen kell..

Egy barátom mondta, hogy mindig ugy irok, hogy általánosságba, hogy nem lehet tudni, hogy saját tapasztalat, vagy csak ugy általában irok e. Hát ez most más lesz. Személyes, legbelülröl jön.
Meghalt...meghalt egy olyan személy aki nekem nagyon nagyon fontos volt az életemben. OLyan mint a második anyám, aki törödött velem, vigyázott rám, segitett ha kell, lelket öntött belém ha rosszak voltak a jegyeim. És elment. Nem láthatom többé, csak az emlékeimbe. De ott örökre megmarad. Látom az együtt töltött perceket, a joizü mosolyát és nevetését hallom, ha mondtam neki valami vicceset. Látom az együtt töltött nyarakat, amikor nála voltam akár honapokig is. Látom magam elött a nőt, aki mindig is egy kis pufi aranyos volt, és azért rimánkodott, hogy leadhasson pár kilocskát és csinosabb legyen még ötven évesen is. És most látom magam elött azt, amikor már alig volt benne negyven kiló, és nem tudták megmondani az orvosok, hogy mi baja van. Látom magam elött, ahogy cirkuszol egy egy dologért, de olyan jopofán, hogy sose fogok még egy ilyen embert találni. Nagyon fáj itt belül. Ürességet érzek, a hiányát amit semmi sem fog tudni potolni. Sajnos még az emlékek sem. Beteg volt, és én mondtam már egy honapja, hogy látni akarom. De nem engedtek be hozzá a korházba. Nem engedtek be és már sosem láthatom többé.

Tudom, hogy jobb helyen van és hogy ugy kell emlékeznem rá, ahogy régen nézett ki, de egyszerüen szörnyü érzés az, hogy nem láthattam azelött mielött végleg elment tölünk. Iszonyatosan szarul érzem magam emiatt. Nem láthattam, pedig kértem, hogy akárhogy is néz ki csak egy pillanatra láthassam. De nem. Nagyon fáj. Nem tudok megnyugodni emiatt. A lelkem csak sajog és sajog és nem tudja abbahagyni. Ugy érzem nem tettem meg azt, amit meg akartam már régota. Ezért olyan rossz most. Fel voltam készülve, de akkor is most fáj. Bár erre nem lehet felkészülni...
Hiányát sose feledem, lelkembe marad emléke, tudom jobb helyen van és igy lesz meg békéje....
Örök szeretettel Marika nénimért...(sosem feledem...)

Ma néztem egy filmet. A cime A titok. Elgondolkodtató egy film volt számomra. Azt mondják benne, hogy az a titok, ami jobbá teszi az ember életét az egyszerüen csak a képzelet és a hit. Érdekes. Azért mert attol, hogy én hiszek valamiben és képzelem még nem valósul meg. Szerintem. Bár persze az agyunkkal sok mindenre képesek vagyunk. De mégsem tudnom azt elhinni, hogy azért mert én elképzelek valamit attol az meg fog változni és az lesz amit én szeretnék. Hát nem tudom. Megprobálom alkalmazni az életemben, de majd kiderül, hogy mi lesz belöle.
A másik dolog az, hogy megint elöjött belölem az a fajta szeretethiány amit egy barát nem tud megadni. Persze csodálatos barátaim vannak, de azrét az ugye mégse ugyanaz. Azt szeretném, ha valakihez odabujhatnék, megcsokolna és azt mondaná hogy szeretlek. Néha vannak ilyen rossz pillanataim. Hát most megint. És kicsit rossz. Ugy érzem belül kavarog a lelkem, mint valami vulkán, ami ki fog törni. Csak azt nem tudom, hogy milyen megnyilvánulásban. Furcsán, söt biztos hülyén hangzik ez, de egyszerüen szükségem van valakire, aki nem a családtagom, vagy barátom. Hanem olyanra aki szeret.

Érezni akarom, azt amikor rámnéz és az a bizonyos tűz már lángol a szemében. Azt, hogy amikor hozzám ér, már alig birja tűrtöztetni magát. Azt, ahogy igazán tiszta szivböl azt mondja szeretlek téged. Azt, hogy csak néz rám és szavak se kellenek. Szeretném azt, hogy ránézzek és a lábam remegjen. Szeretném azt, hogy ugy érezzek senki más nem létezik. Szeretném, ha elmosodna elöttem a valoság és álom fogalma miatta. Szeretném, szeretném, szeretném, de egyszerüen nem...
Lehet egyszerüen igy rendeltetett, de az is lehet, hogy én vagyok a hibás. Nem tudom... Bár tudnám!
Magányt érzek idebennt. És nem mondom senkinek, mert... mert ezen barátok nem tudnak segiteni. Sajnos ezt magamnak kellene megoldani, de ugy látszik képtelen vagyok rá. BIztos velem van a baj. Kezd ez a dolog szétesni bennem. Kezdem ugy érezni, marcangolja a lelkem. Nem mutatom senkinek, hogy mi van velem. Nem akarom hogy tudják. Nem akarom, hogy emiatt ugy érzik nem tudnak segiteni és tehetetlenek. Szoval ez igy marad. De nem baj ehhez is hozzá kell szokni.
A magány fáj, de legalább rájössz arra, ki is vagy valójába...