Minek a szív ha csak fájni tud??

Gondolom ha valaki olvassa is ezt a blogot , úgy tűnik mindig szomorú vagyok, és hát igazábol ez vagyok én. Szokjátok meg, hogy nagyon tudok nevetni, de egy egy mosoly és és nevetés mögött sajnos nincs ez így. Főleg most... Kétségbe vagyok esve. Hihetetlenül félek, mert elszurtam valamit, amit nagyon nem kellett volna. Mégpedig a sulit. A jegyeim szörnyűek, sőt még annál is rosszabbak. Nem tanultam semmit az éven, pedig most kellett volna legjobban, hiszen végzős vagyok. A nyakamon az érettségi, de ha így haladok, nem mehetek érettségizni. Rettenetesen félek. És persze azt is tudom, hogy egyes egyedül az én hibám senki másé. Tanulnom kellett volna, amit nem tettem, és ezért csak magamat vonhatom felelősségre. Nem hibáztatom tanáraimat sem , hiszem ők probálnak segiteni, de ugy tűnik rajtam már nem lehet. Nem tudom mi lesz velem. Tanulnom kellene ezt is tudom. Viszont sajnos azzal se oldok meg semmit, hogy bár átmegyek évvégén az érettségit pedig nem fogom tudni megcsinálni. Ne értsetek félre nem a rendes érettségitől félek én, hanem nekünk szakmai tantárgyaink vannak mind német nyelven. Iszonyat nehezek. Ráadásul én nem tudok semmit sem.

Úgy érezem olyan vagyok mint egy bukott angyal, akinek semmi más dolga nem volt, mint más álmára vigyázni és még erre se voltam képes. Anyukám bizott bennem, bár sose látott tanulni, tudom bizik abban, hogy valahogy megcsinálom az érettségit. De csalodást fogok neki okozni. Ami nagyon fáj nekem, mert bizonyitani akartam neki, hogy igenis menni fog. De ugy tűnik ez nem igy van. És nem mellesleg magamnak is akartam bizonyitani, hogy minnél hamarabb elmehessek ebből az iskolábol és az álmaim megvalositásán dolgozzak. De ugy tűnik ez se fog menni. Rettentően csalodott vagyok. Saját magammal szemben. Hogy ennyire nem voltam képes... De persze megérdemlem, az én hibám, hát vállalnom kellesz a következményeit, ha igy lesz.
Erről nem is irok többet, mert a sírás kap el, ha csak rá gondolok.
A másik, hogy még mindig hihetetlenül hiányzik Marika néni. Nem tudok rajta túljutni. És sajnos ez is a tanulás hátrányára megy. Ha egyhelybe ülök elkezdek előre hátra ringatozni. Azt hiszem ez lelki probléma persze nem tudhatom. De nem szándékos a dolog, csak ugy néha jön magátol. Nem tudok dolgokat megemészteni és sajnos ez se megy.
És a problémám még mindig a szivhez kapcsolodik, ugyanis egy fiuval se mennek tul jol a dolgok. Ugy tünik, most megint összefogtak odafennt ellenem. Semmi gond már kezdem megszokni lassan azt hiszem...

Régen irtam és nem is nagyon fogok most se..csak tudjátok, élek csak épp kicsit szarul mennek a dolgok, sokminden összejött. Ugyhogy kicsit magam alatt vagyok, se írni nincs kedvem néha még a zenéhez se ami nagyon zavar, mert mint tudjátok az az életem. Szoval most nem vagyok épp a toppon, de nincs kedvem még kiirni se magambol. Viszont a jo hir h élek :)..... még....

Csak egy nap.....

Furcsa egy kép itt nemde? Nos nem ismeretterjesztő blogot fogok irni, csak megfogott az a élet ami ezeket az állatokat körüllengi. Ez egy kérész bogár. És mint tudjuk ezek a bogarak mindössze egy napig élnek. Egyetlen napig... Egy nap alatt kell kikelniük a petékből, kiúszni a vízből, levedleni bőrüket, megtalálni "életük párját", párosodni velük és lerakni petéket, amik majd később kikelnek és ugyanez vár majd rájuk is. Annyira furcsa lények ezek. Mindössze 24 orájuk van arra, amire nekünk embereknek, vagy akármelyik más állatnak akár több 10 éve van. És mégis képesek azt megtenni ez idő alatt, ami némely embernek egy életen keresztül sem. Érdekes, hogy amit mi nem tudunk, az ennek a bogárnak a génjeibe van. Tudja, hogy meg fog halni, hogy mennyi ideje van mindenre. És képes élni ugy, hogy minden a legjobb legyen.
Azon gondolkodok, hogy mit tennék ha én is tudnám ugyanezt. Ha bár emberből lennék, de ugyanigy csak egy napom lenne az életre és tudnám is ezt a tényt. Őszintén megmondva fogalmam sincs így hirtelen.

Azt hiszem megtenném azokat a dolgokat, amikhez most nincs bátorságom. Azokat, amiket mindig is meg szerettem volna tenni, de elég erőm nincs hozzájuk. Apróságoktól kezdve sok fontos dologik. Például divatbemutatot tartani egy barátnőmnek vagy barátomnak egy ruhaboltba, vagy elmenni egy álarcosbálba nagy gyönyörű ruhába, táncolni és énekelni az utcán, úgy hogy nem érdekel ki mit szol, vagy elmondani a kiszemelt fiunak, hogy mit is érzek iránta, vagy egyszerüen megcsokolni az esőben. Énekelni színpadon oriási közönség előtt, és mindenki nekem tapsolna. Vágyak, álmok, baromságok, amikhez nincs elég erőm hogy megtegyem. Ezalatt az egy nap alatt megtenném mind. Nem érdekelne ki mit szol, nem érdekelne tetszik e valakinek amit csinálok. Csak csinálnám azt amihez kedvem van és ami jol esik.
Mennyire érdekes ez... Az ember mi mindent meg nem tenne, ha merne, ha tudná egy napja van. Talán mindenkivel el kellene ezt hitetni és akkor az emberek nem lennének ennyire korlátok közé szoritva...

MI ez????

Tudjátok már ti is hogy mindenem az éneklés. Hogy anélkül nem tudok létezni. Csakhogy van egy kis gond most.

Ugyanis a nap akármelyik percébe énekelnék. Akármikor. Ha éjszaka felkeltenek akkor is, ha reggel álmos szemmel és megszolalni sincs kedvem hangulattal akkor is, a nap bármely pillanatában. Két napja ez megváltozott. Egyszerüen nincs kedvem énekelni. És nemhogy énekelni, de még a zenét se kapcsolom be csak nagyon ritkán. Valami baj van. Valami nagyon nagy baj lehet, ha ÉN aki zene nélkül egy napot nem bir ki, most kedve nincs hozzá. Meg vagyok riadva. Hihetetlenül félek, hogy valami van, amit még magam se tudok. Sose volt még velem ilyen.
Lefeküdtem az ágyba, bekapcsoltam a zenét és ugy döntöttem, hogy márpedig ha van kedvem ha nincs énekelni fogok. És egyszerüen azon veszem magam észre, hogy éneklek éneklek és egyszer csak abbahagyom és fekszek az ágyba és semmire se gondolok. Csak fekszek, mint aki hallott, de szíve még dobog.
Semmihez sincs kedvem. Nem csak énekléshez és zenéhez. Legszivesebben egész nap az ágyba feküdnék és néznék ki a fejemből mint egy hulla. Persze ezt nem tehetem meg.
És egy a baj. Halvány lila gőzöm nincs miért van ez igy. Miért ez az érzés, vagyis nem is érzés, hanem ez a semmi állapot ami most van nálam. De nagyon remélem gyorsan eltűnik mert ez igy nem állapot. Szeretnék megint ugy kelni és feküdni, hogy el akarok énekelni valamit, hogy hallani, érezni akarom a zenét. Hiányzik ez az érzés. Nagyonis.
Addig amig nem leszek ujra "normális", addig probálom magam ráerőltetni az éneklésre és a zenére, bár olyan mintha nem is hallanám, hogy megy valami. Az agyam szinte kizárja, hogy valami hanghatás is van körülöttem.

Remélem hamarosan elmúlik.....

Gábriel Archangel-nek :)

Nos számomra a zene, az éneklés ilyen formába önthető szavakba...Vagyis valami hasonlo, mert amit akkor érzek, amikor éneklek azt nem lehet leirni, ez a vers csak egy töredéke annak....

Hogy mit érzek mikor éneklek?
Azt hogy az égen a nap miattam kerek,
Hogy a hold csak nekem ragyog,
hogy értem fényesek a csillagok.

A szívemben szikra pattan,
Lelkemben ezer ütem dobban.
Véremben dörömböl a zene,
Ki akar törni, nincs mit tenni ellene.

Hagyom hát had tomboljon,
Ezt az érzést soha vissza nem fogom,
éget a dallam akár a tűz,
A zene az, ami minden rosszat elűz.

Ha boldog vagyok azért éneklek
Mert hangot adok szeretetemnek.
Ha rossz a kedvem sírva dalolok,
Igy elengedek minden bánatot.

A zene beragyogja lelkem egészét,
Ha nem lenne, a világ darabokra hullna szét.
Tényleg nem tudom mi lenne velem,
Ha dalba nem foglalhatnám minden érzésem.

Így a zene az én vallásom
Az éneklés az egész világom.
Nincs más hát csak hogy megköszönjem,
Köszönöm ezt az áldást Istenem....

Remélem értitek már mit érzek akkor ha végre szabadjára éneklek.... De ha nem, hát énekeljetek egyszer ugy, hogy mindent elfelejtetek és csak a zenére figyeltek. Majd meglátjátok a zene gyógyír mindenre...

"A zene magasabrendű minden tudománynál és filozófiánál"
Ludwig von Beethoven

csak egy kis semmiség...

nem kommentálok semmit csak annyit hogy hallgassátok és olvassátok a szöveget...

Ti tudjátok?

(ezt a bejegyzésem csak papirrol másolom, mert órán irtam iskolába, akkor jött az ihlet)
Tudjátok mindenki életében eljön az a pillanat, amikor elgondolkodik arról, hogy miért is jött ő a világra. Én ugy gondolom, hogy ha valaki megszületett, akkor annak dolga van itt. Lehet,hogy az, hogy jobbá tegye a világot, lehet, hogy megmentsen életeket. De egyszerüen az is lehet, hogy valaki feladata az, hogy mosolyt csaljon egy - egy ember arcára, vagy hogy mellette legyen hogyha szüksége van rá. Viszont olyan is van, aki azért született meg, hogy öngyilkossággal, vagy korai halállal rádöbbentsen dolgokra. És bár akkor fáj hozzátartozoinak, de oka van és igy kellett történnie. Mert mindennek oka van, még ha néha nem is értjük és tudjuk felfogni abban a pillanatban, hogy micsoda is az.
Néha ugy érzem vannak olyan emberek akiknek jobban örülnék, ha nem is lennének. Itt ülök az iskolaterembe, körülnézek és kapásból vagy 5 ilyen embert tudnék mondani.

De rájövök arra, hogy igen kellenek ők is. Méghozzá azért, hogy tudjam, ilyen ember nem akarok lenni. Az élő példák arra az emberekre, akikben semmi gerinc és emberi érés nincs. Semmi perc alatt kibeszélik barátaikat. Egyik percbe veled nevet és mihelyt hátat forditasz már ki is beszélt. Hányingert tudnék az ilyen emberektől kapni. De jó, hogy vannak. Ilyen emberré sose akarok válni. SOHA.
És most kicsit azon gondolkodok, hogy én miért is vagyok. Hogy az én szerepem hol van a társadalomban? Fogalmam sincs. Talán még nem is kell tudnom igazábol. De azt tudom, hogy milyen nem akarok lenni.
Azt hiszem majd eljön az idő amikor rájövök az én létem értelmére is. De ha eddig nem tudtam, akkor nem is kell tudnom még. Mindennek eljön az ideje. A jó dolgokhoz idő kell....