no comment....

Nem tudom ti hogy vagytok vele, de nekem vannak hülye perceim, oráim, napjaim. Most például egyszerüen egyedül érzem magam. Ugy mintha senkit sem érdekelnék semmilyen formában. Mintha mindenki leszarná, hogy én mit csinálok, hogy vagyok, egyáltalán élek e. Ürességet érzek valahol. Csak nem tudom hova rakni ezt az érzést. Furcsa, de nagyon. Egyszerüen nem tudom hova rakni az érzést, ami most bennem van. Olyan ürességet érzek, hogy az képtelenség, ilyet ember nem is érezhet. Amikor nem hivnak a barátaid, hogy mi ujság van veled, vagy nem e mentek ki egy sétára. Senki. Persze mindig vannak kivételek.
Valoszinüleg az oka ennek az egésznek az, hogy két barátomat ugy érzem elvesztettem. Ami nagyon zavar. És nem tudom mit tegyek. Bár már lassan ugy vagyok vele, hogy én probáltam nyitni feléjük, de ök egyszerüen nem voltak felém hajlandoak érdeklödést mutatni. És szerintem nem mindig egy ember dolga nyitni két ember felé. Lehet bennem van a hiba. Sőt biztos hogy bennem van hiba. De ennyire nem hinném. Nem csak az én hibám, hogy ez ennyire elfajult. Szerintem egy barát dolga az, hogy biztassa a másikat. Én ilyet sosem kapok. Ha uj hajam van fikázzák, ha nem uj akkor azért fikázzák, ha feketével van kihuzva a szemem az a csunya ha nincs kihuzva akkor az a csunya. Én ezt nem tudom sokáig elviselni. Egyszerüen azért mert egy baráttol nem ezt várja el az ember. Én sem. Azt várom el, hogy ha szar a hajam megmondja hogy figyelj sztem ez lett olyan jo ha el van kenödve a sminkem szoljon és ne röhögjön a hátam mögött egy orát ugy hogy nem szol.
Igazábol azt nem értem, hogy miért fáj ennyire. Le kéne szarnom az egészet mert nem érdemel szot sem már a dolog. Mert ha ez egy két hete menne okés... de ez már kb két honapja megy. Ami hihetetlen irritálo és fájo számomra. Nem vagyok képes egyszerüen elviselni azt ha pont azok bántanak akiknek elvileg pont hogy szeretni kellene. Dehát igen... Akit legjobban szeretsz az tud legjobban hátba szurni. Már megszokhattam volna. De szerintem az ember ilyet nem tud megszokni. VIszont el kell fogadni, nincs tul sok lehetöség. Csak fáj és ezt az ürességet érzem. Ami fel fog emészteni már elöre látom.
A legrosszabb, hogy még meg is probáltam megbeszélni a dolgot és még mindig ugyanugy megy tovább ez a dolog. Ez fáj a legjobban, hogy nem ültem ölbetett kézzel és vártam a csodát hanem megprobáltam normális keretek között megoldani és még igy se. Hát ezek után szinte biztos vagyok benne hogy nem az én hibám. De hát végülis ha két ember ellenem fordul szinte akkor biztos én vagyok a hülye.
Hát ez van.. ezt kell szeretni és el kell fogadni, különben fel fog emészteni amit nem akarok. Mert ha öket hát engem se kellene hogy érdekeljen. Csak ne lennék ilyen ragaszkodo ahhoz akit egyszer már megszerettem... Mennyivel könyebb lenne minden....

Álmodom...

Érdekes egy dolog a zene. Minden emberből más dolgot hoz ki. Érzelmeket: nyugodságot, sírást, boldogságot, egy szép vagy épp rossz emléket. Mindenkiből mást, minden különbözö zene. De ezért van, hogy érzelmeket hordozzon.
Két számot hallgatok még irom ezt a blogbejegyzést. Az egyik Jason Walker-Down cimü száma a másik pedig Pink- Fuckin' perfekt cimü száma. Mindkettö elég más stilusu szám és mégis ugyanazt az érzelmet hozzák ki belölem. Az álmodozást. Azt, hogy elképzelem milyen lenne ha...

Mi lenne ha most valaki szorosan átölelne, mint a filmekben, amit mindenki olyan szivesen néz. Ha megtenne minden baromságot csak azért, hogy elérjen és megkaphasson, ha játszanom kellene vele, hogy még jobban kelljek neki. Ha a szüleim titanának tőle, vagy épp egy félreértés miatt azt gondolnám, csak játszadozik velem. De egy dolog lenne velem a végén, mint minden filmben. Happy End. Ha végülis rájönnék, hogy nem tudok nélküle élni és ő se nélkülem. Az utolso pillanatban rájönnénk és a világ legszebb csokját ajándékoznánk egymásnak. Mélyen egymás szemébe néznénk és a legszerelemesebb tekintettel azt mondanánk egymásnak "szeretlek". És minden jo ha a vége jo.

A másik amiről csak álmodozok, az az a dolog ami már jopár éve a szivem legközepén van. Az éneklés. Hogy ott állok a szinpadon és mindenki csak rám figyel. Éneklek és mindenki sir. Nem a bánattol, hanem a meghatottságtol, vagy épp attol, hogy egy szép emléket hozok fel benne énekemmel.

Hogy ott állok a szinpadon, és mindenki csak azért jött, hogy hallhassa, hogy éneklek. Hogy mindenki nekem tapsol, hogy velem együtt éneklik az Én dalaimat. Hogy mindenkinek megmutassam, ezért dolgoztam már gyerek korom ota és nézzétek sikerült. Ott állok a szinpadon, azért, mert engem akartak, mert azt akarták én énekeljek, rám voltak kiváncsiak. Ez az amiről álmodok titkon. Látom az emberek szemén, arcán, hogy elismerék azt amit csinálok, hogy tetszik nekik amit alkotok. Hogy megmutassam, igenis érek valamit, van amiben jo vagyok és nem adom fel azt, amit már gyerek korom ota kitüztem magam elé. Álmodok rola...

Lefekszek az ágyamba, lehunyom a szemem, szempilláim remegnek, belépek az álmok világába és látom magam elött mindazt amit most leirtam. Egy tökéletes életet mindazzal, amit csak valaha kivánni tudnék az életben. Ez a két szám ezeket az érzelmeket hozza ki belölem. Látom életem kis filmjét leperegni. Azt a filmet, amit nem megéltem csak elképzeltem magamnak. Reggel pedig mikor felkelek, tudom mindez csak álom, ezért visszaalszok, hogy sose felejtsem el mit szeretnék elérni. Ha egyszer végleg felkelek tudjam mi az amit elképzeltem és hogy meg kell valositanom minden áron. Nem szabad feladnom, semmi nem foghat vissza. Semmi.

U.i.: Egy zenére nem csak táncolni lehet, hanem álmodozni, elgondolkozni mit is akarunk még mi az életben, és hogy mit is akartunk régen, majd elgondolkozni mennyire is valositottuk meg azt amire mindig is vágytunk. És ha még csak köze sincs a kettönek egymáshoz akkor el kell gondolkoznunk jo uton járunk e. Én szeretném majd 30 évesen meghallgatni ezt a két számot és lepörgetni magamban hogy régen mit akartam és hogy akkor mi vagyok és azt látni, az égvilágon semmi különbség nincs a kettö között...

halál....

Irnom kell... ki kell irnom magambol azt ami fáj... nem mintha nem lenne nagyon sok barátom aki most mellettem áll, de egyszerüen kell..

Egy barátom mondta, hogy mindig ugy irok, hogy általánosságba, hogy nem lehet tudni, hogy saját tapasztalat, vagy csak ugy általában irok e. Hát ez most más lesz. Személyes, legbelülröl jön.
Meghalt...meghalt egy olyan személy aki nekem nagyon nagyon fontos volt az életemben. OLyan mint a második anyám, aki törödött velem, vigyázott rám, segitett ha kell, lelket öntött belém ha rosszak voltak a jegyeim. És elment. Nem láthatom többé, csak az emlékeimbe. De ott örökre megmarad. Látom az együtt töltött perceket, a joizü mosolyát és nevetését hallom, ha mondtam neki valami vicceset. Látom az együtt töltött nyarakat, amikor nála voltam akár honapokig is. Látom magam elött a nőt, aki mindig is egy kis pufi aranyos volt, és azért rimánkodott, hogy leadhasson pár kilocskát és csinosabb legyen még ötven évesen is. És most látom magam elött azt, amikor már alig volt benne negyven kiló, és nem tudták megmondani az orvosok, hogy mi baja van. Látom magam elött, ahogy cirkuszol egy egy dologért, de olyan jopofán, hogy sose fogok még egy ilyen embert találni. Nagyon fáj itt belül. Ürességet érzek, a hiányát amit semmi sem fog tudni potolni. Sajnos még az emlékek sem. Beteg volt, és én mondtam már egy honapja, hogy látni akarom. De nem engedtek be hozzá a korházba. Nem engedtek be és már sosem láthatom többé.

Tudom, hogy jobb helyen van és hogy ugy kell emlékeznem rá, ahogy régen nézett ki, de egyszerüen szörnyü érzés az, hogy nem láthattam azelött mielött végleg elment tölünk. Iszonyatosan szarul érzem magam emiatt. Nem láthattam, pedig kértem, hogy akárhogy is néz ki csak egy pillanatra láthassam. De nem. Nagyon fáj. Nem tudok megnyugodni emiatt. A lelkem csak sajog és sajog és nem tudja abbahagyni. Ugy érzem nem tettem meg azt, amit meg akartam már régota. Ezért olyan rossz most. Fel voltam készülve, de akkor is most fáj. Bár erre nem lehet felkészülni...
Hiányát sose feledem, lelkembe marad emléke, tudom jobb helyen van és igy lesz meg békéje....
Örök szeretettel Marika nénimért...(sosem feledem...)

Ma néztem egy filmet. A cime A titok. Elgondolkodtató egy film volt számomra. Azt mondják benne, hogy az a titok, ami jobbá teszi az ember életét az egyszerüen csak a képzelet és a hit. Érdekes. Azért mert attol, hogy én hiszek valamiben és képzelem még nem valósul meg. Szerintem. Bár persze az agyunkkal sok mindenre képesek vagyunk. De mégsem tudnom azt elhinni, hogy azért mert én elképzelek valamit attol az meg fog változni és az lesz amit én szeretnék. Hát nem tudom. Megprobálom alkalmazni az életemben, de majd kiderül, hogy mi lesz belöle.
A másik dolog az, hogy megint elöjött belölem az a fajta szeretethiány amit egy barát nem tud megadni. Persze csodálatos barátaim vannak, de azrét az ugye mégse ugyanaz. Azt szeretném, ha valakihez odabujhatnék, megcsokolna és azt mondaná hogy szeretlek. Néha vannak ilyen rossz pillanataim. Hát most megint. És kicsit rossz. Ugy érzem belül kavarog a lelkem, mint valami vulkán, ami ki fog törni. Csak azt nem tudom, hogy milyen megnyilvánulásban. Furcsán, söt biztos hülyén hangzik ez, de egyszerüen szükségem van valakire, aki nem a családtagom, vagy barátom. Hanem olyanra aki szeret.

Érezni akarom, azt amikor rámnéz és az a bizonyos tűz már lángol a szemében. Azt, hogy amikor hozzám ér, már alig birja tűrtöztetni magát. Azt, ahogy igazán tiszta szivböl azt mondja szeretlek téged. Azt, hogy csak néz rám és szavak se kellenek. Szeretném azt, hogy ránézzek és a lábam remegjen. Szeretném azt, hogy ugy érezzek senki más nem létezik. Szeretném, ha elmosodna elöttem a valoság és álom fogalma miatta. Szeretném, szeretném, szeretném, de egyszerüen nem...
Lehet egyszerüen igy rendeltetett, de az is lehet, hogy én vagyok a hibás. Nem tudom... Bár tudnám!
Magányt érzek idebennt. És nem mondom senkinek, mert... mert ezen barátok nem tudnak segiteni. Sajnos ezt magamnak kellene megoldani, de ugy látszik képtelen vagyok rá. BIztos velem van a baj. Kezd ez a dolog szétesni bennem. Kezdem ugy érezni, marcangolja a lelkem. Nem mutatom senkinek, hogy mi van velem. Nem akarom hogy tudják. Nem akarom, hogy emiatt ugy érzik nem tudnak segiteni és tehetetlenek. Szoval ez igy marad. De nem baj ehhez is hozzá kell szokni.
A magány fáj, de legalább rájössz arra, ki is vagy valójába...

elmúlás....

Tudjátok mi a legrosszabb? Csak nézni, állni, várni... Várni arra, hogy akit szeretsz egyszerüen eltünjön az életünkböl. Nem arrol akarok irni, hogy elhagy valaki, vagy elmegy egy nagyon jo barátod. Nem. Hanem arrol, amikor tudod, hogy egy szeretted meg fog halni és te csak nézed, vársz és semmit sem tudsz tenni. Tehetetlen vagy. Nézed és várod , hogy egyszerüen meghaljon. Ha megcsörren a telefon, már csak arra tudsz gondolni, hogy azért hivnak: Vége. És ha nem igy történik, akkor hálát adsz égnek, hogy nem miatta jött a telefon. De ez van mindegy egyes percedben. Egész nap csak arra tudsz gondolni, hogy mit tehetnél érte. És tudod mit? Semmit... Egyszerüen nézni kell és megbékélni a tudattal, hogy ezentul nem láthatod. Hogy mostmár csak az emlékeidben fog élni. Csak az együtt töltött közös perceket fogod látni agyad egyik zugában.

Legszörnyübb érzés... Tudni és nem tudni tenni semmit sem. Ha valami mod lenne rá... de nincs. Nincs ez a természet rendje...bár ne lenne. Nehéz elengedni olyat akit szeretünk. Akivel sok volt a közös pillanat, sok volt a nevetés, a szeretet. Iszonyu nehéz ezt tenni. A Semmit tenni. Csak nézni és sirni. Csak tudni és reménykedni.
Könnyek között irok most mert nehéz elviselni a fájdalmat, az elvesztés fájdalmát. Mert végig kell néznem azt, ahogy meghal egy olyan ember, akit szeretek. Akit mindig is szerettem és akit mindig is szeretni fogok. És a legroszabb, hogy még talán nem is láthatom halála elött. Iszonyatosan gyötrelmes érzés amit most bennt érzek mélyen a szivemben. Csak tengek-lengek az emberek között, nevetek mintha nem lenne semmi baj, de legszivesebben orditanék. Azért orditanék, mert bár ez az élet rendje egyszerüen nem birom felfogni. Annyira szörnyü. És hihetetlenül fáj.
Mindig arra a pillanatra fogok gondolni, amikor mosolygott. Amikor láttam az arcán a szeretetet, a boldogságot. Láttam, ahogy ragyog a szeme, a mosolya. Nem fogom látni azt, ahogy a korházba van csövekkel tele, ahogy a betegség az ágynak döntötte. Azt akarom, és azt kivánom, hogy jobb helye legyen mint itt. Hogy találjon ugyanugy boldogságot mint régen. Hogy szerezzen örömet még sok embernek, ugyanugy mint nekem. Soha nem fogom elfelejteni...

csak úgy...

Nézz a szivedbe, láss a lelkedbe, lásd meg azt amit más sose fog látni...

Az a fény ami minden emberben él, az az amit senki se lát, csak ha nagyon látni akarja... Ha elmegyünk valaki mellett megnézzük milyen ruhába van, milyen frizurát visel. De azt nem nézzük meg és nem is látjuk, hogy milyen erös fényt áraszt. Nem ezt nem lehet csak ugy látni. Ha igazán akarja az ember csak akkor látja. És talán még akkor se. Nevezhetjük tehetségnek is akár. De a lényeg, hogy mindenkiben ott van ez a fény, amit nem lehet csak ugy megmutatni, hogy "nézd ez vagyok én, én vagyok akit keresel". Ez nem ilyen egyszerü. Minden embernek megvan a párja a földön és csak ö látja ezt a bizonyos fényt igazán. Az igaz szerelem csak akkor alakulhat ki, ha tul tudnak jutni egymás külsö és belsö hibáin és meglátják egymásba a ragyogást. Persze ez se épp a legkönyebb. A legtöbb ember mégcsak közelébe se jut ennek az érzésnek, ennek a jelenségnek.
Nézz a szivedbe... Mit látsz? Egy folyton elégedetlenkedö embert, akinek mindig van ami épp nem tesz kedvére? Egy embert, aki nem tudja magát ugy elfogadni ahogy van, vagy több kell neki vagy kevesebb? Egy embert, aki keresi a boldogságot, de annyira keresi, hogy észre se veszi ha a szeme elött van? Egy embert, akit nem is tudod pontosan ki is...
Láss a lelkedbe... Néha kell az, hogy szárnyaljon lelkünk el messzire az álmok világába és ne is gondoljunk bajunkra gondunkra. De tudjuk ez nem a valoság, viszont életünk legszebb pillanatai. Ha rossz kedvünk van néha ugy érezzük nem is élünk, mintha a lélek már nem is lenne bennünk. Ilyenek vagyunk mi emberek, itt a lehetöség a kezünkbe, hisz van lelkünk, de mi nem élünk vele, csak mindenen szomorkodunk.
Lásd meg azt amit más nem lát... Lásd azt, ahogy a hopelyhek leesnek a földre,

ahogy egy csepp esöviz ráesik a kezedre és lecsorog, ahogy süt a nap és mindent eláraszt a ragyogo napsugár, ahogy a szél felkapja az öszi leveleket a földröl és kis forgoszélként a levegöbe repiti öket. Lásd a fákat, a földet, az eget, a napot, és a holdat ugy ahogy senki más nem látja. Ne csak nézz. Láss is egyben. Láss mindent meg amit csak az lát, aki nyitott szemmel jár a világban.
Lehet egy lehullo hopihe is olyan szép mint szépen kifestett szem. Lehet szebb egy öszi este tele szines levelekkel és egy kis hűs szellővel, mint egy felvonulás vagy egy szép uj ruha.
Ha ezeket észreveszed magad körül akkor teljesen más fényben fogod látni a világot. Nem lesz már olyan fontos, hogy minden nap uj ruha legyen rajtad, vagy hogy koktélokat szürcsölj egy bárban. Azt fogod látni, ami te vagy. Mert csakugy mint mi a természet is él, viszont ö velünk szemben nem mutatja másnak magát, csak azt aki ö maga igazán.
Hát nézz, láss és vedd észre az vagy akinek akarsz, hogy legyél...