hát ilyen a világ....

Néztem egy filmet valamelyik nap ami igencsak elgondolkodtatott. A címe túlsúlyos szöszi. Nos megosztom veletek azokat a gondolataimat amik ezzel kapcsolatosak. Vagyis hogy mit gondolok a mostani kis csoportokról amik kialakultak.

Minden iskolában, vagy közösségben megvannak a kis csapatok amik kialakulnak és ezeknek különböző neveket is szoktak adni, mint pl stréberek, a menők, a cikik stb. Szerintem ez a világ legidiótább dolga. Hiszen senki sem jobb a másiknál. Lehet, hogy megvannak a dolgok amikben egyik jobb mint a másik, de ez fordítva is így van egy másik dolgot illetően. Senki sem kevesebb egy másik embernél és senki sem több valakinél. Mindenkinek megvannak az értékei de mindenkinek más. Valakinél külsőségekben valakinél pedig belsőleg mutatkozik meg ez az érték. Azért mert valaki nem szép attól még lehet aranyos és kedves. És attól, hogy valaki szép és csinos, lehetséges, hogy egy bunkó aki semmit és senki sem tisztel. Persze különböző emberek megtalálják a hozzájuk hasonlóak társaságát.



Az a baj, hogy egy egy csoportocska sokszor hiszi, hogy jobb mint a másik és jogot éreznek arra, hogy megalázzák a másik embert, aki nem olyan mint ők. Attól, hogy valaki nem hozzánk hasonló, attól még nem rossz ember, sőt talán még jobb is mint mi. De az ilyen emberek meg se próbálják megismerni a másikat, csak egyszerüen lenézik, bántják. Nem értem komolyan....miért jó egy embernek ha a másikat bánthatja? Miért érzi magát attól többnek, hogy egy másik embert megaláz? Miért jó neki az, hogy lelkileg összetör egy másik embert? Az a baj, hogy szerintem ezekre a kérdésekre valahogy sose keresett senki úgy igazán választ. Mert azt mondják ez az élet rendje, hogy megvannak ezek a csoportok és így van fennt a hierarchia. Hát én nem igy gondolom. Miért gondolja bárki is, hogy nem ember valaki ha épp kicsit több felesleg van rajta, vagy nem a legmenőbb cuccokba jár, vagy épp nem a legszebb lány/fiu a világon? Miért gondolja bárki is hogy jobb másnál?  Az a baj, hogy nem gondolnak bele ezek az emberek, hogy milyen kárt tesznek egy- egy ember lelki világába.  Hiszen ha sokáig mondják nekünk, hogy csunyák vagyunk akkor egy idő után el is hisszük sajnos. Ha sokáig semminek néznek elhisszük, hogy semmik vagyunk. Hiszen az ember a rosszat jobban elhiszi mint a jót. Sajnos az emberi természet ilyen.
Abba nem gondolnak bele sokan, hogy ezekkel a bántásokkal mennyit is ártanak egy emberi lélekbe. Hiszen a lélek egy hihetetlen törékeny dolog. Egy két dolog elég és darabokra hullik amit nem lehet már újra összragasztani és megmaradnak a darabok közötti rések. Sokan emiatt veszik el saját életüket mert nem tudják összeilleszteni ezeket a darabokat.
Egyszerüen el kellene felejteni az ilyesfajta előítéleteket és megprobálni mindenkit ugyanolyan embernek tekinteni. De sajnos ez nem így működik és sosem fog így működni. És amíg sok ember boldogan él majd addig a többi az ő boldogságuk miatt lesz lelkileg törött ember egész életében. Szerintem el kellene gondolkodnunk hogy ez mire is jó...

pillanatnyi versek...

Úgy érzem szívem már nem dobog, 

Úgy érzem már rég nem vagyok. 

Nincs ki életemnek értelmet adna, 

Nincs ki hozzám közel állna.

Nem ölel át senki éjjel, 

Nem csókol meg senki kéjjel.

Szép  szemével nem néz rám, 

Nem mondja, hogy szeretlek drágám. 

Pillanatok alatt lábamról levettél
Szép szavakkal kényesztettél.
Érintésedtől megremegett testem
Szavaidtól összeszorult szívem.
Szemembe nézve simogattad arcom,
Az emlékedtől összeszorul gyomrom.
Magadhoz húztál szép mosollyal,
Szavakat súgtál édes száddal.
Csak feküdtünk egymás mellett halkan,
És ahogy a szivünk egy ütemre dobban
Egyre éreztem jobban és jobban,
Hogy csakis terád vártam. 

Ugy éreztem te is mellettem állsz,
De kiderült mindez csak ámitás.
Azt mondtad több is lehetne ennél,
De talán valamitől megijedtél.
Mert mégse ugy alakultak a dolgok,
Hogy együtt legyünk boldogok.
És csak egy valamit sajnálok édesem,
Hogy érzéseimet elrejtettem.
Talán ha nem igy teszem,
Éreztetem szerelmem
Te is fülembe suttogod kedvesen,
"el nem engedlek szerelmem".

Na csak ennyi lenne mára,  gondoltam megosztom veletek ami eszembe jutott ma éjszaka és valami versféleségbe foglaltam .

ez a k*rva zene....

Ma is billentyüzetet ragadok és irok egy bejegyzést, mégpedig mint már párszor megtettem a zenéről. Ülök itt a gép előtt és miközbe beszélgetek pár emberrel zenét hallgatok. Én mivel énekesnő szeretnék majd lenni, ezért sose kötöttem zenéket emberekhez, mert megnehezíti a dolgomat utána. Nem szeretem azt, amikor meghallok egy dalt és eszembe jut egy fájó emlék mert az mind kiül az arcomra, és ez nem feltétlen előny. De sajnos pesti kiruccanásom alatt ezt a "hibát " elkövettem.

Ugyanis rengeteget jártam karaokezni és rengeteg emberrel énekeltem duetteket, amik benne voltak alapjáraton a kedvenc dal listámon. Most hogy itt ülök egyedül itthon és ezeket a számokat hallgatom rájövök, hogy mostmár van jelentésük, vagy multjuk az életemben. Határozottan feljönnek emlékképek amik csak ugy a semmiből előugranak és fájó nyomot hagynak most bennem valamilyen szinten. Sikerült a saját eddig kikerült csapdámba esnem. De nem baj túlélem.

Karácsony van ugyebár a szeretet ünnepe és ez alkalombol ugy gondoltam felhívok egy számomra nagyon kedves embert, aki még ezen a napon is dolgozott és most is dolgozik ezekben a pillanatokban ezért nincs otthon. Szimpla negyed orát csevegtem vele telefonon és rájöttem hogy nagyonis hiányzik.
 Azt hittem könnyebb lesz hiszen nem a világvége láthatom őket amikor időm és pénzem engedi de néha elég nehéz , amikor nincsenek ott ha szükség van rájuk mert sajnos egy fél ország választ el tőlük. Dehát ezt is majd megszokom. De jó volt hallani a hangját és a tipikus beszédét amit annyira imádok benne. Ezuton beszéltem egy másik barátommal is, aki szintén közel áll a szivemhez bár nem rég ota ismerem. Az ő hangját is nagyon jo volt hallani bár vele nem beszéltem tul sokat. De nagyon hiányoznak....

Nem találom a helyem sehol....nem érzem hogy ide tartoznék vagy valahova máshova...azt hiszem fura egy dolog ez igy a "szeretet ünnepén"...

Ez a sorsom, mert ezt akarom...

Nos lehet, hogy igy karácsony napján azt várnátok valami karácsonyos cuccot irok, de el kell keseritselek titeket  nem a karácsonyrol fogok irni.

Amit most fogok boncolgatni az nem más mint az ember és a sors. Hiszek abban, hogy mindenkinek megvan a saját kis utja amit végig kell járnia. Tudjátok szerintem van egy ut, ami ki van nekünk jelölve egy egyenes, de mi rajzoljuk bele a kanyarokat a tetteinkkel és azzal ahogy élünk. Néha rossz utra kanyarodunk, néha jóra, attól függöen hogyan döntünk. Az embert a tettei alapján itélik meg , a tetteink pedig ezek a kanyarok amik életünkben vannak. De mindennek megvan az oka, annak is ha rosszat teszünk és annak is ha jót. Viszont ezekből tanulunk ezek határozzák meg létünket.

Furcsa dolog, hogy már kiskorunkban is meg van irva nekünk egy sors, amiről még mi mit sem sejtünk. Mikor a babánkkal, vagy autonkkal játszunk eszünkbe se jutnak olyan gondolatok, hogy kivel miért barátkozunk. Érdekes dolog ez, mert most jöttem rá nemrégiben, hogy ez milyen hamar ki is alakul, viszont sokáig nem vesszük észre.
Mikor felkerültem Pestre egy olyan társaságba csöppentem bele, amit nagyon sokan nem fogadnak el. Én viszont feltétel nélkül elfogadtam mindenkit akit utamba sodort az élet. Persze minden egyes ember ugyanabba a kasztba tartozott csak különböző helyről, különböző ismerősi körböl. És furcsa mód ezt a társaságot éreztem eddigi életemben a legközelebbinek magamhoz. Elég barátkozo tipus vagyok és rengeteg emberrel voltam jóba sok embert ismertem, és sok baráti társaságom volt. De az a társaság akikkel Pesten voltam...valahogy ugy éreztem ők azok akikhez tényleg tartozok, akik tényleg közel állnak hozzám.
Egy kicsit menjünk vissza az időben....
Még mikor kicsi voltam volt egy nagy szerelmem akivel rengeteg időt töltöttem, sokat játszottunk vagy nála vagy nálam. Ez a barátság eltünt merthát felnőttünk mindketten. Elkerültünk egymás látóköréből és nem is találkoztam vele rengeteg ideig beszélni meg aztán végképp nem. A vicces az benne, hogy amit még kisgyermekként nem tudtam ma már tudom. Ő is ugyanabba a kasztba tartozik mint azok az emberek akikkel Pesten ismerkedtem meg. Furcsa mert már kiskoromban is ugy tünik effelé huztam. Találkoztam vele egy szorakozohelyen a fővárosba és elkezdtünk beszélgetni ami nagyon jol esett merthát feljöttek a gyerekkori emlékek bennem. És ugyanugy viselkedtünk egymással mint anno amikor még bunkert épitettünk lepedőkből a szobámban.
Egy barátom aki nagyon közel áll hozzám tud mindent rolam, hát mint kiderült egy éves barátság után, hogy ő is ugyanebbe a kasztba tartozik. Ő volt az aki belevitt a pesti társaságba. Tehát még egy ember akit akaratom ellenére hozzám rendelt a sors.
És egy másik olyan barátom akit már egy kicsit régebb ota ismerek, egy jópár éve, bejelentette, hogy szintén ugyanaz a helyzet mint az előzőkben. Furcsa fintora ez a sorsnak mert lám ismét bebizonyosodott az, hogy akaratomon kivül de ilyen emberekkel veszem körül magam.
Nem bánom, hogy igy alakul, viszont ugy érzem ennek is megvan a maga oka m int minden másnak az életben. De tényleg furcsának találom valamilyen szinten a dolgot. Oka van annak, hogy ezek az emberek vesznek körül, oka van annak, hogy velük érzem igazán jól magam, hogy velük lehetek önmagam. Ha más nem az, hogy velük átvészelhetem azokat az időket és hely zeteket amiket mással talán nem mennének.
Köszönöm nektek , hogy vagytok nekem....

ez van.....

 http://www.youtube.com/watch?v=NWdrO4BoCu8&ob=av2e

"Rendszerint a vezető tünet a hangulati élet zavara. A depressziós ember nyomott hangulatán igen nehéz, vagy lehetetlen változtatni. Érdeklődését nem ragadja meg semmi, nem lát reményt a változásra. Élete örömtelenné válik, mindent sötét színben lát, szorong.
Emellett jellemző a lelki- és fizikai gátoltság. A depresszióban szenvedő fáradt, képtelen koncentrálni, gondolkodása megnehezül, teljesítménye lecsökken. A mozgása is lelassul, darabossá válik. Megváltozik, - rendszerint csökken – az étvágy, alvászavar jelentkezik."-
Ez egy megfogalmazott szöveg részlete a depresszióról.  És hogy miért is így kezdem a blogom...kezdem úgy érezni depressziós leszek...ez most így iszonyat hülyén hangzik, ugyanis a depressziós ember nem tudja magáról, hogy beteg. Én viszont tudom, hogy valami nincs rendben velem. Egyre többször kap el sírás csak ugy mikor semmi okom nincs rá.  Egyik percbe röhögök és rohadt jól érzem magam a másikban pedig egyszerüen csak sírnék amennyi könnyem csak van. Ez nálam nem teljesen normális, ugyanis aki ismer tudja, hogy én folyton röhögök minden baromságon. Most viszont örülök ha mosoly elhagyja a  szám.
Nem járok sehova...nem megyek bulizni, vagy ha igen is akkor sincs kedvem menni, csak úgy gondolom kell a társaság. De az egészet a hátam közepére se kívánom. Vicces...pont én aki amikor csak lehetett bulizni járt, társaságba. Most viszont....
Mindenki azt hiszi minden rendben. Senki nem vesz észre semmit , mert én így akarom. Rámosolygok mindenkire és mint aki tiszta szívből mondaná csak annyi hagyja el a szám "nincs semmi baj". Persze az is ritka, ha ezt valaki megkérdezi...elkapott egy pillantást vagy egy arcot amin látta, hogy valami baj van. Pedig tényleg nem engedhetem meg magamnak hogy ezt valaki is észre vegye és hál isten nem is szokták nagyrészt. Ha mégis előveszem színészi tudásom és nagy mosollyal az arcomon közlöm, hogy csak álmos vagyok.
Szar érzés azt látni, hogy mindenkivel minden rendben van csak velem van valami baj...viszont örülök is, hogy akiket szeretek semmi bajuk és jól megvannak. Én viszont vagy üvöltök a szívem egyik részébe, vagy más esetbe csak ülök átkarolva lábam és nézek ki a fejemből. Perpill semmi másnak nincs helye odabennt.
És ami a legrosszabb, hogy nem tudok sírni. Talán jobb lenne ha egyszer kibőgném magam , de nem megy... ami még jobban megijeszt magamban. És azt hiszem egyvalami még nagyon nyomaszto és tényleg megértitek h valami nincs rendben...haza akarok költözni.... ha holnap is ugyanigy fogok erről vélekedni akkor azt hiszem ez lesz a legjobb megoldás...