csak egy bejegyzés...

Nem tudom mi van velem... Kezdem megint ugy érezni, hogy magamba fordulok, pedig nagyon nem kéne. Nem lenne szabad, hogy megint kizárjak mindenkit az életemből és csak magamba probáljak minden lerendezni , mert tudom, hogy nem fog menni és kattogok rajta napokat. Nem szabad azt csinálnom, mint pár honappal ezelőtt. Hogy bár senki sem látta teljesen magam alatt voltam. És  bár sokan mondják hogy nem vagyok jó színész, hát amikor tényleg nagy a baj nálam, akkor kevesen vannak akik jobb színészek nálam. Felveszem a maszkomat, ami alá nem engedek csak egy, maximum két embert. Nem engedem, hogy bárki tudja, mi van velem, hogy bárki is lássa mi van a maszk alatt.
Annyi minden száguldozik a fejemben, hogy  az már talán nekem is sok. Kattogok éjjel-nappal. És hiába olvassátok figyelve mikor irom le a bajom, hát el kell hogy keserítselek titeket ugyanis nem fogom leirni mi a bajom konkrétan. Csak muszáj kiirnom magamtol az érzéseimet kicsit. Amugy is már rég irtam, hát itt volt az alkalom, hogy megint szövegbe foglaljam magamat.  És bár itt ülök a gép előtt gépelve szövegem mégse tudom mit irjak. Hogy hol kezdjem, hogy hogy fogalmazzam meg azt amit most érzek. Mert ez elég nehéz. Még nekem is aki akármit kimagyaráz vagy megprobál megmagyarázni.
És most mégis elakad szavam és nem tudok semmit se szavakba foglalni. Nem tudom jol van e ez így.  Káoszt érzek magamban amit hiába probálok tisztázni, magyarázni, hiába gondolkodok rajta egyszerüen nem értek.
Annyit kattogok, hogy mostanság elég rosszul alszok. Pedig rolam lehet aztán azt mondani, hogy hétalvo vagyok, mert rengeteget alszok. Bár ez most is megvan csak sokat kelek fel éjszakánként. Nem is értem. Talán nem is kell értenem. Most vagyok azon a ponton, hogy csak feküdnék vagy aludnék, hogy ne járjon semmin az agyam, csak legyek a semmibe. Szeretnék kifeküdni az ég alá és nézni a csillagokat ahogy vakitva fénylenek az égen. Akarom nézni a holdat napokon keresztül,  ahogy szép lassan felkel és lenyugszik. Szeretném ezeket, mert talán egy kis megnyugvást adnának nekem. Talán elterelnék a figyelmem azokrol a dolgokrol, amik mostanság az agyamba férkőztek és nem tágulnak onnan el. De nem tehetem meg. Nem tünhetek el csak igy nyomtalanul csak azért, hogy nekem jo legyen, mert nem foglalkozhatok csak saját magammal. Ugyhogy csak az ágyban fekszek és a plafont nézem, ami sajnos nem nyugtatja meg sem a szivemet, sem a lelkemet. De ha nincs más, hát ez is elég lesz nekem.

Ha valaki olvassa ezt és nem ért belőle semmit akkor nem hibáztatom szerintem még én se értem majd egy pár honap mulva, de ugy éreztem ezt most igy és most kell leirnom.