Réges régen....

Nos egész sok minden összejött most és úgy gondoltam itt az ideje megosztani veletek ha már úgyis ráérek.

Az első dolog egy barátommal függ össze. Ez a barátom eltünt az életemből kb. két hétre. Nem tudtam mi van vele, maximum annyit hallottam róla, hogy "igen él láttam az egyik klubba", vagy "igen hazajött aludni" de ennyi. Nem tudtam, hogy jól van-e, hogy mi van vele, hogy miért nem érdeklem őt. Először féltettem, majd ez átment haragba, aztán pedig a leszarom szakaszba. Igen én már eljutottam arra a pontra, hogy bármennyire is fontos nekem, ha én nem vagyok számára ennyire fontos barát, akkor hagyjuk az egészet. Nem is törődtem volna a dologgal addig a pontig amíg a bátyám nem kap tegnap egy nagyon szép üzenetet. Ijesztő volt és megrémített. Akkor döntöttem úgy, hogy ha akarja ha nem beszélni fog velem és megmagyaráz mindent. Először nagyon úgy voltam, hogy átmegyek de akkor biztos, hogy az első dolgom az lesz h egy büdös nagy pofot adok neki, de rájöttem, hogy ezzel semmit sem érek el. (amugy is nehéz egy két méter magas embert megütni) Ezért egyszerüen leültem mellé az ágyra és megkérdeztem mindent ami érdekelt. Relatív megkaptam minden kérdésemre a választ és a vége a békülés lett. Más nem is lehetett volna. Túl fontos nekem, hogy ennyi miatt vége legyen a barátságunknak. És ha olvassa az akiről szó van, csak hogy tudd fontos vagy és hogy bármi van rám számíthatsz. Én melletted leszek akkor is ha nem akarod, hogy valaki is ott legyen.

A másik dolog ismét csak egy barátomhoz kötődik. Ezt a barátomat nem rég óta ismerem, viszont nagyon megszerettem. Úgy érzem neki elmondhatok bármit, nem ciki, nem röhög ki vagy ha igen akkor maximum velem együtt nevet. Nem néz le ha olyat teszek ami nem helyes vagy nem kellett volna megtennem. Furcsa, hogy pont ő lenne az utolsó ember a földön akiről azt gondoltam volna, hogy jóba leszünk. Mikor először megláttam úgy voltam vele, hogy "jópofizok neki, mert a bátyám haverja, de ne várja el, hogy egy sziánál többet beszéljek vele". És most mi történt? Az egyik legjobb barátok közé sorolom őt.  Azt mondta kezd tulságosan megszeretni és fél, hogy majd megbánt engem annyira , hogy eltol saját magától. Én tudom, hogy tudna annyira bántani, hogy fájjon nekem, viszont nem tudnék rá haragudni, mert tudom az okát. Ha bántana megérteném miért teszi és nem megharagudnék hanem megköszönném azt, hogy ennyire közel engedett magához.
Furcsa, hogy már két ilyen ember van az életemben, akiről nem gondoltam volna, hogy ennyire jóba leszünk. És lám az élet hoz még meglepetéseket bőven. De örülök annak, hogy ez a két ember ennyire közel enged magához. Köszönöm nektek a bizalmat.

Ma azt hiszem kicsit boldog vagyok. Talán azért mert rájöttem, hogy vannak olyan régi barátaim akiknek nagyon fontos vagyok. Annyira, hogy úgy érzik bármit megbeszélhetnek velem. Ez nagyon jó érzés. Ettől kicsit fontosabbnak érzem magam azt hiszem. Köszönöm....de tényleg. (tudja kiről van szó)

Viszont még mindig kicsit magam alatt vagyok. A meló nem akar összejönni és ha nem jön össze, akkor költözhetek haza. Aminek nem n agyon örülnék mert itthon se nagyon tudok mit csinálni. Én próbálom de tényleg. Rengeteg helyre küldök önéletrajzot de semmi. Félek, hogy nem lesz jó vége. Félek hogy egy bizonyos szinten besokallok és össze fogok omlani akár egy kártyavár. Nem tudom mi lesz, de nagyon reménykedek benne, hogy ennél már csak jobb. Probálok pozitivan gondolkodni és élni a "olyan nincsen hogy nincs valahogy" elvben. De kezdem úgy érezni, hogy bár mással talán el tudom hitetni saját magammal nem.  Hogy másnak talán erőt tudok adni dolgokhoz, de ez valahogy magamon sosem müködött.  És mindenki azt hiszi vidám vagyok és jókedvű, mosolygok és hülyéskedek.....de nem látják az arcomat csak az álarcomat....