Ma néztem egy filmet. A cime A titok. Elgondolkodtató egy film volt számomra. Azt mondják benne, hogy az a titok, ami jobbá teszi az ember életét az egyszerüen csak a képzelet és a hit. Érdekes. Azért mert attol, hogy én hiszek valamiben és képzelem még nem valósul meg. Szerintem. Bár persze az agyunkkal sok mindenre képesek vagyunk. De mégsem tudnom azt elhinni, hogy azért mert én elképzelek valamit attol az meg fog változni és az lesz amit én szeretnék. Hát nem tudom. Megprobálom alkalmazni az életemben, de majd kiderül, hogy mi lesz belöle.
A másik dolog az, hogy megint elöjött belölem az a fajta szeretethiány amit egy barát nem tud megadni. Persze csodálatos barátaim vannak, de azrét az ugye mégse ugyanaz. Azt szeretném, ha valakihez odabujhatnék, megcsokolna és azt mondaná hogy szeretlek. Néha vannak ilyen rossz pillanataim. Hát most megint. És kicsit rossz. Ugy érzem belül kavarog a lelkem, mint valami vulkán, ami ki fog törni. Csak azt nem tudom, hogy milyen megnyilvánulásban. Furcsán, söt biztos hülyén hangzik ez, de egyszerüen szükségem van valakire, aki nem a családtagom, vagy barátom. Hanem olyanra aki szeret.

Érezni akarom, azt amikor rámnéz és az a bizonyos tűz már lángol a szemében. Azt, hogy amikor hozzám ér, már alig birja tűrtöztetni magát. Azt, ahogy igazán tiszta szivböl azt mondja szeretlek téged. Azt, hogy csak néz rám és szavak se kellenek. Szeretném azt, hogy ránézzek és a lábam remegjen. Szeretném azt, hogy ugy érezzek senki más nem létezik. Szeretném, ha elmosodna elöttem a valoság és álom fogalma miatta. Szeretném, szeretném, szeretném, de egyszerüen nem...
Lehet egyszerüen igy rendeltetett, de az is lehet, hogy én vagyok a hibás. Nem tudom... Bár tudnám!
Magányt érzek idebennt. És nem mondom senkinek, mert... mert ezen barátok nem tudnak segiteni. Sajnos ezt magamnak kellene megoldani, de ugy látszik képtelen vagyok rá. BIztos velem van a baj. Kezd ez a dolog szétesni bennem. Kezdem ugy érezni, marcangolja a lelkem. Nem mutatom senkinek, hogy mi van velem. Nem akarom hogy tudják. Nem akarom, hogy emiatt ugy érzik nem tudnak segiteni és tehetetlenek. Szoval ez igy marad. De nem baj ehhez is hozzá kell szokni.
A magány fáj, de legalább rájössz arra, ki is vagy valójába...