betegség? ... csak azt ne....

Ülök itthon a szobámba és megy a Life Network a tv-ben. Éppen egy sellőszindrómás lány van benne. Rossz még a tv-t is nézni így, mert szörnyű dolognak tartom azt, hogy valaki így él. Hogy nem tud normális életet élni. Mert hiába mondják azt h a beteg emberek is normális életet tudnak élni, ezt nem hiszem el. Mert nap mint nap látom azt, hogy egy szellemileg vagy testileg fogyatékos embert kinevetnek mások. Rossz érzéssel tölt el, mert olyannal bántani valakit amiről nem tehet, ez a világ legszemetebb dolga. És persze ezzel saját magát alacsonyítja le, de akkor is én érzem kellemetlenül magam amikor a mellettem jövő emberek közül valamelyik megszól egy ilyen embert. Felháborító az a tény, hogy a mai társadalom még mindig nem tudja úgy elfogadni az ilyen embereket, amilyenek. És tudom azt is, hogy nagyon nehéz ilyen betegségekkel együtt élni. Az ilyen emberek sajnos általában korán meghalnak. És bár sajnálom őket, az is igaz, hogy az nem élet, ahol az ember szinte semmit sem tud megtenni. És mégis van ezekben az emberekben annyi erő és kitartás, hogy azt mondják "igen én megkaptam a lehetőséget, hogy éljek", bezzeg más csak úgy eldobja az életét. Tisztelem ezeket az embereket, mert örülni tudnak a kicsinek is, annak ami más "normális" embernek már nem öröm csak természetes dolog. Nagyon sok beteg ember van a földön, testileg vagy szellemileg visszamaradott, fogyatékos. De én ezért senkit sem bántok, mert lehet még nekem is olyan gyerekem.
Saját tapasztalat volt, amikor a tánccsoportommal, akikkel táncolok Angliába voltunk fellépni. Nagyon sok helyen voltunk táncolni, iskolákba (középsuli, általános) ovodákba. Egyik nap fellépni mentünk és nem is sejtettük, hogy egy speciális iskolába megyünk. A speciális szó alatt a nálunk kisegítő néven ismert, fogyatékkal élőket segítő iskolára gondolok. Szoval egy ilyen helyen kellett fellépnünk. Amikor beléptünk az ajtón és megláttuk a gyerekeket a tanárok csak annyit kértek, hogy ne sírjunk, vagy ha igen akkor a gyerekek ne lássák. Ugyanis ők elfogadták magukat ilyennek és lekezelő számukra ha valaki így nyilvánul meg feléjük. Így hát végig kellett táncolnunk repertoárunkat beteg gyerekek előtt. Olyan gyerekek előtt, akik között olyan is volt, aki még csak járni sem tudott. És mi ott táncoltunk. Nagyon rosszul éreztük magunkat, mert mit érezhet a kisfiu vagy kislány amikor mi épp táncolunk, ő meg még csak felállni sem tud a kerekesszékből. De megnyugtatott minket a tanár, hogy ő örül annak, hogy él és hogy láthatott minket táncolni. Így hát mi is "boldogok" voltunk, hogy ez neki nem okozott fájdalmat.
Úgy éreztem ezt le kell irnom, mert ez a gondolat sokat foglalkoztat engem. Az egészből csak annyit akartam, hogy máshogy kellene hozzáállni a társadalomnak ezekhez az emberekhez, mert ők is érző lények csakúgy mint mi.